Learn the lessons, Styles!

2. Prelesson: Learn who I am

Másnap reggel Lana kínkeserves nyöszörgését hallgatva újra átfutottam az erre a félévre érvényes órarendemet. Dögunalom! De legalább már csak másfél évig kell itt szívnom.

- Gyerünk Lana! El fogsz késni!- ütögettem meg másnapos barátnőmet.

- Nem megyek!- nyögte, majd fejére húzva a takaróját próbált elrejtőzni előlem. Sikertelenül.

- Muszáj! Nem vetne rád jó fényt, ha a félév első óráját kihagynád. - noszogattam. Ez Lana Krutova. Csökönyösebb, mint egy szamár!

- Az sem, ha lehánynám a prof asztalát. – morogta válaszul. Ezzel sajnos nem tudtam ellenkezni. Halkan kuncogva hagytam el a szobát. Az első órámon egy új professzorral voltunk. Egészen különös stílusban tanít. Nem sikerült kivívnia a diákok szeretetét a 15 oldalas képességfelmérőjével sem, amit a kezünkbe nyomott. Nem is értem, miért?! Sóhajtozva rendezgettem sorba a lapokat kifelé menet, mikor egy hatalmas testbe ütközve hanyatt estem. Szétszórt lapjaim közt fekve rögtön felismertem az izgatóan csengő brit akcentust, amivel Harry a bocsánatomat kérte. Puha szorítással fogta a kezemet, miközben talpra állított. Ahogy biztonságosan álltam, már kapkodta is össze a lapjaimat, majd gyorsan oldalszám szerint szedve adta át őket.

- Engedd meg, hogy kiengeszteljelek! Órák után egy kávé?- mosolygott, még mindig bocsánatkérően. Micsoda úriember!

- Hízelgő a meghívásod, de nem randizom veled!- csúszott ki a számon. Mi a fene?! Kicsit lecsüggedt, arcát szégyenlős pír színezte.

- Ne vedd sértésnek! Nem a személyeddel van baj. Ha valaha randiznék, biztosan veled mennék. De sajnos nem olyan lány vagyok. - halványan elmosolyodtam értetlen arckifejezésén. - Ha kíváncsi vagy, elmagyarázom neked. Természetesen egy jó kávé mellett!- heves bólogatása eldöntötte a délutáni programomat. Gyorsan számot cseréltünk, majd siettem is tovább a következő órámra.

Soha nem kötött le igazán a muzeológia óra, most pedig, hogy zöld szemek és félénk mosoly fészkelte magát a gondolataimba, még csak jegyzetet sem írtam. Az amúgy is hosszú és unalmas órák szinte vánszorogtak, főleg onnan kezdve, hogy Harry üzent, a zene tanszék előtt találkozzunk. Mikor az utolsó órámon végre elköszönt a professzor, belelkesülten indultam az ajtón ki. Azonban hamar megtorpantam. Merre is van zene tanszék? Hirtelen senki nem jutott eszembe, aki odajár. Mármint olyan, akit ismerek. Nagy nehezen a kampuszon kihelyezett térképek egyikének segítségével sikerült odatalálnom. Amíg várakoztam, egy ismerős alakot pillantottam meg. Ő is észrevehetett, mivelhogy deszkára pattant és elém gurult.

- Scarlett!- vigyorgott rám Louis Tomlinson, egykori hálótársam. Egyike azoknak a különleges embereknek, akikkel többször is voltam.

- Mi újság veled, Lou?- érdeklődtem kedvesen.

- Semmi különös. Mit keresel a tanszékem előtt? Nem tán engem?- kérdezte, amivel teljesen meghökkentett. Nyilván az érzés tükröződött is az arckifejezésemen. - Nem is tudtad, igaz?

- Sosem hallottalak énekelni. – vontam vállat. Kicsit közelebb lépett hozzám, enyhén felém magasodva. Ez van, az alacsony lányokkal ezt mindenki megteheti.

- Ó, Baby! A tested viszont szinte dalolt a kezeim közt!- vonta meg szemöldökét, ahogy emlékeztetett az együtt töltött éjszakáinkra. Akármennyire varázslatosnak is tartom őt, most valaki másra vártam.

- Ezt nem tagadhatom. Szívesen duetteznék veled, viszont van már tervem a délutánra. – vállat rántottam, majd engesztelésképpen nyomtam egy baráti puszit az arcára.

- Ki a szerencsés?- érdeklődött, de nem volt időm válaszolni. Harry állt meg mellettünk, majd legnagyobb meglepetésemre kezet fogtak. A rövid beszélgetésből arra következtettem, hogy jóban vannak. Louis deszkára pattant, mi pedig elindultunk az egyik közeli kávézó felé. Kissé kellemetlen, hosszúra nyúlt csend állt be köztünk. Már épp megszólaltam volna, de Harry beelőzött.

- Honnan ismered Lou-t?- kényelmetlenül tördelte ujjait. Mit kéne mondanom most? Néhányszor keféltem vele, onnan ismerem. Nem túl szalonképes válasz.

- Nem akarod tudni. –értetlenül pillantgatott rám, majd azt hiszem, leesett neki. -És te honnan ismered?- kérdeztem vissza, de valójában nem is vártam választ. Arcán halványan, de egy pillanatra átfutott valami előző szavaim hatására, amit csalódottságnak könyveltem. Szembe fordultam vele, hogy megállítsam a haladásban. Kezeim feszes csípőjére csúsztak. Szinte éreztem tenyereim alatt a deltáját.

- Angyalom, egy valamit jó, ha megjegyzel velem kapcsolatban! Nem Louis az egyetlen ezen az egyetemen, akivel dolgom volt. –villantottam rá egy keserédes mosolyt. Azonban mikor smaragdjaival rám fókuszált, megszédültem. Hirtelen égető szükségét éreztem, hogy megcsókoljam. Az elementáris erő, ami felé vonzott, egyre csak növekedni látszott, de muszáj volt parancsolni magamnak. Nem támadhatom így le, hisz annyira ártatlan! Így a heves, túlfűtött csók helyett lágyan karjaiba olvadtam. Bizonyára nem volt ellenére, gyengéden viszonozta ölelésem. A külső szemlélő számára romantikus látványt kelthettünk. Talán így is volt. Sajnos nem igazán volt még részem romantikában. Az nem az én asztalom.

- Na, ölelkezünk még három méterre a bejárattól, vagy bemegyünk?- pillantott le rám Harry, továbbra is szorosan tartva. Elnevettem magam, majd akármennyire élveztem is a karjai közt, kibújtam a biztos menedékből és előtte haladtam a kávézóig. Bent leadtuk a rendelésünket, majd egy félreeső asztalhoz telepedtünk.

- Gyerünk, Scarlett! Meséld el nekem! Hallani akarom, miért nem randizol!- kulcsolta össze hosszú ujjait az asztalon. Várakozásteljes arckifejezése belém fojtotta a szót. Hogyan fogalmazzam meg neki? Soha nem kellett még ezt tennem. Mindenki, akivel eddig dolgom volt, tudta, milyen vagyok.

- Mert nem akarok. Ennyi az egyszerű válasz!- válaszoltam, pillantásomat a kezeire szögezve. Férfi létére formás keze van. Rengeteg dolgot el tudok képzelni, amire használhatná őket... – Nincs szükségem szerelemre. Nem akarok az a lány lenni, aki miatt a srácok nyavalyognak. Ezerszer hallottam már, hogy Lana aktuális pasija azon dünnyög, hogy „Nincs pénzem, mert a csajra kell költeni" meg „Hiányzik a szabadságom" Az a lány akarok lenni, aki egy aprósággal marad emlékezetes. Mellettem maximum egy csomag óvszer árát kell költeni, és a szabadságnak sem leszel híján.Mondhatnék még rengeteg dolgot, amivel elrettentelek magamtól, de ez a sztori rövidre vágott lényege.- sóhajtottam fel és megálltam egy pillanatra. 

-Szóval ez vagyok én, Scarlett Sutton. Üdv a világomban!- fejeztem be a sztorit. Annyira belemerültem, észre sem vettem, hogy közben a rendelésünk is megérkezett. Mióta belekezdtem személyiségem elemzésébe, nem néztem a szemébe. Nem mintha szégyellném, aki vagyok. Egyszerűen csak nem akartam látni a pillanatnyi reakcióit. Egy picit talán tartottam a véleményétől. És mikor erőt vettem magamon, hogy a smaragd íriszekre pillantsak, rögtön rájöttem, a félelmem jogos volt.