Prológus

9.4K 438 20
                                    

Nem is emlékszem már, hogy hol kezdődött az egész. Melyik ponttól jutottunk el odáig, ahol éppen vagyunk. Oda, ahová sosem akartunk, ahová csak a Sors vezetett minket.

Talán minden két éve kezdődött, amikor a foci csapatommal elmentem pár hétre egy messzi városba meccsekre. Régóta ismertük egymást, barátságunk már a halál utánra is szólt, aztán... Hirtelen nem kerestél, egyszerűen eltűntél. Nem hívtál, nem írtál, de még füstjeleket sem küldtél nekem! Aggódni kezdtem, úgy éreztem, valamiért haragszol rám. Végül nem bírtam, elmentem egy internet kávézóba, és írni akartam neked Facebookon. Azonban te elérhető voltál, és egy darab üzenetem sem volt tőled. Furcsa érzés vett hatalmában, valami olyasmi, amit megfogalmazni sem lehet. Fájt, de mégis olyan üresnek éreztem magam. Vagy talán megbántottnak? Az is lehet, hogy idegesnek. Az első gondolatom az volt, hogy biztos csak felnéztél, ahogy én is. De nem így volt, egy lánnyal csókolóztál az üzenő falamon. Megdöbbentem. A képen, mintha nem is te lettél volna, annyira megváltoztatott a két hét. Vártam, csak vártam, hogy vedd a fáradtságot, és írj nekem. Akartam, hogy foglalkozz velem, hogy én járjak az eszedbe. Pontosan, erre vágytam, csak akkor még nem fogtam fel, nem akartam elfogadni. Fájt. Valami fájni kezdett. Fura volt, soha nem éreztem ilyet. Aztán mikor már léptem volna, írtál.

Hey :D van neted?:o" – villant fel a kis chat-ablak. Mosolyra húzódott a szám. Ezek szerint vártál rám.

Találtam egy internet kávézót :D" – írtam sebesen. – „De nem gondoltál még arra, hogy felhívj még ebben az életben? >_<"

Bocsi, nem értem rá... Ahogy most sem nagyon :( Ne haragudj, mennem kell. :) Majd mesélj sokat, pu$zi meg minden buziság. Cső!"

Szia." – És ennyi. Lekoptatottál. Csak beszélgetni akartam, kikapcsolódni egy kicsit. De úgy tűnik, veled ez sem valósítható meg. Pedig mi legjobb barátok vagyunk...

Még kicsit maradtam, görgettem a hírfolyamot, aztán észrevettem, hogy a neve mellett még mindig a zöld pötty volt. Pedig tíz perce „lelépett." Csessze már meg! Csak nem akart velem beszélni, ennyi az egész! Baszik rám! Utálom! – jelentkeztem ki gyorsan, majd visszamentem a hotelba. Végül egy hónapig, míg távol voltam tőled nem beszéltünk. És, ha most azt mondanám, hogy eszembe sem jutottál, hazudnék. Minden nap megnéztem, írtál- e, hívtál- e, de semmi. Furcsán kezdtem el viselkedni, megváltozott a személyiségem. Bunkóbb lettem, nem törődőm. Ez mind azért, mert egyre ingerültebbé váltam miattad. Kitaláltam, hogy utálsz, hogy csak arra kellettem neked, hogy elüsd az időt, amikor unatkozol. Csak egy játékszer voltam, amit, amikor meguntál, kidobtál.

– Megjöttem! – léptem be a házba nyár végén, mikor végre hazaértünk. Ledobtam a bőröndöm, lerúgtam a papucsom, és felmentem a szobába. Nem akartam találkozni anyával, sem apámmal, főleg nem a gyökér bátyámmal.
Annyira hiányzott – állapítottam meg, amikor ráugrottam az ágyamra. Ez az illat, ez, amit csak anya tud varázsolni a szobámba. A kis Batman figurás párnámba fúrtam a fejem; fáradt voltam, pihenni akartam, de természetesen az nem ment olyan könnyen. Izmaim ellazultak, indulatjaim varázsütésre eltűntek. A párnából kihúztam az arcom, majd csak azon pihentettem a fejem. A nap gyér sugarai törték át az ablakom üvegét, ezzel jelezvén, nem sokára nyugovóra tér. Közeleg az ősz...

– Csáááá! – tépted fel a szobám ajtaját. Hangod felhasította a dobhártyám, szívem vad ütembe verni kezdett az izgatottságtól. Milyen rég is hallottam ezt a mély hangot!

– Cső! – kuporodtam jobban össze. Nem szerettem volna a szemedbe nézni, mivel tudtam, ha meglátom azt a két zöld szempárt, sírni fogok.

– Haver, azt hittem, ennél jobban hiányoztam – csüggedt le a hangod, és leültél mellém. – Mondd el, mi a baj – duruzsoltad a fülembe, amitől kellemesen kirázott a hideg. Felnevettem. Te gyagyás!
Felültem, végre a szemedbe mertem nézni, de csak mert te megtetted az első lépést. Azt, ami mindenkinek olyan nehéz.

– Szimplán fáradt vagyok. – Persze, hogy nem mondtam igazat, soha nem tudtam megbeszélni veled igazán a gondjaimat. Pontosabban azokat, amikhez közöd volt. Kicsit oldalra biccentetted a fejed, akár egy édes kiskutya. Aztán olyat tettél, amit eddig soha; jobb kezeddel megcirógattad az arcom.

– Ilyenkor olyan vagy, mint egy kiscica – mosolyogtál rám.

– Mert talán az vagyok – dörgölődztem hozzád, mire csak nevetve magadhoz öleltél. Régebben is csináltál ilyet, de akkor az mégis más volt. Gyengéden, de valahogy mégis erőszakosan tartottál. Mintha féltél volna attól, hogy porrá vészek.

– Annyira hiányoztál, te kis buzi! – borzoltad össze a hajamat. – Ígérd meg, hogy legközelebb viszel magaddal – néztél mélyen a szemembe, mosolyogva. Azzal a modelleket megszégyenítő mosolyoddal... Azzel viszel a sírba.

– Gyökér, most is mondtam, hogy gyere. De te neeeem, hogyaaan? Te nem hagyod itt a nagy spanjaidat – forgattam meg a szemem, mire a vállamba bokszoltál. Felnevettem, ahogy megláttam a durcás arcodat. Tévedtem, semmit sem változtál. Ugyanaz a makacs, önfejű fiúcska maradtál, aki eddig volt. Csupán régen beszéltünk. Igen, egyedül ez lehetett az oka annak, hogy olyan furcsán éreztem magam.

ღ ღ ღ

A nyár további részében ti mentetek el nyaralni, és akkor sem fáradtál velem beszélni. Jó, én megértem, nem vagyok éppen a legjobb társaság, de ha kijelented, hogy legjobb barátod vagyok, akkor engedd, hogy úgy is viselkedjek. És talán te is tehettél volna úgy. Arra is gondoltam, hogyha csak unaloműzésre kellek, akkor legalább miért nem játszod el a jó barátot? Még, ha nem is őszintén, de törődnél velem. Persze te ilyenre sem méltattál, mivel úgy gondoltad, bármit tehetsz, akkor is melletted maradok. S lám, milyen hülye voltam; ezt is tettem...

Pygmalion-effektus [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now