Már egyedül voltam. Kellemes meleg szellő simogatta az arcomat. Napok óta vártam ezt a napot, mert a legjobb barátnőmmel, Annievel és egy másik barátnőmmel, Fayjel találkoztam. Anniet és Fayt egyszerre ismertem meg. Fay a gimnáziumi évek elején nagyon jó barátnőm volt, de nem mi lettünk a legjobb barátnők. Fay negyed ízig német származású, még a nagyszülei anyai ágról az 1960-as években emigráltak az USA-ba egy jobb élet reményében, ami szemmel láthatóan sikerült, ugyanis Faynek és családjának egy 420 négyzetméteres birtoka van Actonban, amit néhány évvel ezelőtt több mint egymillió dollárra becsültek. Fay apja az egyik legkeresettebb ügyvéd Los Angelesben, anyja pedig sikeres üzletasszony a divatvilágban. Fay a barátjával lakik Westridgeben egy „kisebb" 5 szobás villában, amit a 21. születésnapjára kapott a szüleitől. Talán ezek miatt a hatalmas társadalmi különbségek miatt nem ő a legjobb barátnőm, de olyan, mintha a testvérem lenne. Ami meglepő Fayjel kapcsolatban, az az, hogy annak ellenére, hogy piszokul tehetősek, nincs elszállva magától sem ő, sem a családja, pedig lenne mire.
Annie... Ő érte az életemet adnám, annyira szeretem. Teljesen egyformák vagyunk, annak ellenére, hogy ő félig olasz, félig amerikai. Az apja olasz, egy igazi szívtipró lehetett annak idején, biztos bomlottak utána a nők. Sötét haj, barna bőr, ragyogó barna szemek és kidolgozott test. Ha fiatalabb lenne, akkor... Ahh. Már megint álmodozom. Ez azóta van, mióta Annie mutatott egy képet az apjáról, mikor 24 éves volt. Most ő 44 éves és apró ráncok bújnak meg a szeme alatt, jelezve korát, de még mindig nagyon üde és fiatalos. Annie édesanyja sajnos már nem él, mert mikor Anniet szülte belehalt. Stefano mindig mondja, hogy mikor Anniere néz, mindig Melanit látja benne. Talán ezért van Annienek ilyen különleges kapcsolata az apjával. Csak egymásra számíthattak, mikor Annnie kicsi volt. Se nagyszülők, se rokonok, csak Olaszországban. Annie nem sokszor hagyta el az országot, mikor 16 éves volt meglátogatták a családot a napfényes Itáliában, azóta pedig még háromszor látta őket. Miután Annie nagybácsija, Tiziano meglátogatta őket ittragadt és Stefanoval nyitottak egy kis olasz éttermet a Wilshire Boulevardon. Nagyon hálás vagyok, hogy Annie és Fay van nekem. Nem tudom hol lennék, mit csinálnék nélkülük. Bármikor számíthatok rájuk, bármire is van szükségem. Ez a mai nap csodálatos volt. Rengeteget nevettünk, bár az elején egy kicsit féltem, mert Fayjel már 6 hónapja nem találkoztam, mert ösztöndíjjal Londonban volt és csak ritkán tudtunk beszélni, mert elfoglaltak voltunk mind a ketten, meg persze az időeltolódás. Az egymástól távol töltött hosszú idő után mégis úgy éreztük, mintha csak egy nap telt volna el. Késő délután volt, mire hazaértem. Beálltam a garázsba a kis Fordommal és felmentem az apartmanba. Mikor kinyitottam az ajtót a meleg hullámként hasított végig rajtam. Bekapcsoltam a klímát és elindultam a fürdőszoba felé. Most azonnal fel kell frissítenem magam, mert elviselhetetlen ez a forróság. Gyorsan levetettem virágmintás H&M ruhámat és beálltam a zuhany alá. Érzem, ahogyan a hideg víz hűti testemet és teljesen ellazít. Gondolkodom... Rengeteg minden kavarog a fejemben, a sok gondolattól már szinte szédülök. Beszappanozom magam a kedvenc Yves Rocher vaníliaillatú szappanommal és közben a mai nap eseményein és azon töröm a fejem, amit Annie mondott. Nagyon megrémisztett. Gondolataimat a telefon csörgése szakítja meg. Elzárom a vizet és magamra tekerek egy törölközőt. Elkezdek a telefon felé szaladni, de megcsúszok a vizes padlón és elvágódok. Éles fájdalmat érzek, mintha kést forgatnának a karomban. Feltápászkodom, és a tükörben vizsgálom a karomat. Vérzik. Az ájulás szélén állok. Utálom a vér látványát, illatát. A csörgés abbamarad. Ájultan tántorgok a nappaliba és a kanapéra ülök. Az asztalról felemelem a telefonomat és megnézem ki volt, közben a törölközőt a vérző könyökömhöz emelem. Anyám telefonált. Jellem rá, hogy a legrosszabbkor tud hívni. Visszahívom és máris felveszi.
- Szia Sophie!- szinte sikítva köszön, egy kis düh visszhangzik hangjából.
- Szia anya!- hanglejtéséből érzem mi fog következni.
- Miért nem vetted fel? Napok óta aggódok érted, az e-mailemre sem válaszoltál. - Szigorún kérdezi.
- Ne haragudj, de nem volt mostanában időm, elég sok dolgom volt, szinte minden nap túlóráztam Trinánál, jövő héten lesz New Yorkban a divathét és mindennek tökéletesnek kell lennie. - Mondom bocsánatkérően.
- Legalább az e-mailre válaszolhattál volna. - Lemondás érződik hangjában.
- Tényleg elfoglalt voltam, nem könnyű Los Angeles egyik legjobb divattervezőjének az asszisztensének lenni. - Mentegetőzök.
- Rendben, de azért néha felhívhatnál, vagy valami életjelet igazán adhatnál magadról. - Próbálkozik újra, de mivel most nincs erőm vitába szállni vele, megadom neki a számára elfogadható választ.
- Oké. Megpróbálom.
Anyám tényleg nagyon makacs tud lenni. Én is tőle örököltem, már ha az ilyen típusú tulajdonságok örökölhetőek. Szerintem a tulajdonságainknak csak egy bizonyos részét örököljük szüleinktől és a többi az évek során, a sikerek, kudarcok, tapasztalatok során alakulnak ki.
- Szombathoz pontosan 2 hétre lesz Sawyer születésnapja, örülnék ha el tudnál jönni. Tudod mennyit jelentene ez Sawyernek - kis habozás után folytatja - és nekem is.
- Ez nem rajtam múlik, tudod nagyon jól. Semmi biztosat nem tudok még most mondani, Trinától függ és az ő őrült ötleteitől, amik bármikor kipattanhatnak a fejéből. - De közben igenis tudom, hogy el tudnék menni Sawyer születésnapjára, csak félek a találkozástól. Sawyer egészen 18 éves koromig a legjobb barátom volt egészen kisgyerekkorunktól kezdve, de mikor elmondtam neki, hogy Los Angelesbe költözöm akkor bevallotta, hogy már egy ideje szerelmes belém és én akkor annyira megijedtem, hogy azóta nem beszéltem vele, csak anyámtól tudok róla dolgokat. Nem hiszem, hogy örülne nekem, nem akarom az érzéseit felmelegíteni, bár lehet már nincsenek érzései felém, végülis már 3 éve eljöttem otthonról, ami elég sok idő.
- Remélem, el tudod intézni, Sophie! Én se láttalak már 4 hónapja és hiányzol. - Hangja elhalkul, tudom, hogy a sírás kerülgeti. Ezt a hangot rengetegszer hallottam, amikor anyánál diagnosztizálták a rákot. Mellrák. Borzalmas hónapok voltak. Senkit sem engedett maga közelébe, egy falat épített maga köré. De talpra állt és felvette a harcot. A sok kemoterápiának, kezeléseknek és anya hihetetlen kitartásának köszönhetően már 6 éve tiszta a szervezete.
- Igyekszem, de tényleg nem tudok még semmit, talán jövő héten.
- Szeretlek Sophie! Örülök, hogy végre hallottam a hangodat, megnyugtattál. - Ó ha tudná, hogy nem éppen megnyugtató a helyzetem... Vérző könyök, Annie szavai és mostmár Sawyer születésnapja is.
- Én is szeretlek anya!
És nem hallom már a hangját. Csak ülök. Egyedül. Bambán nézek magam elé. Ismét gondolataimba temetkezem. A könyökömhöz nyúlok és nedvességet érzek, megnézem az ujjaimat, piroslanak a vértől. Az ájulás kerülget. Felállok és a konyhába tántorgok a gyógyszeres dobozért. Egy pár csepp Betadinet csepegtetek egy gézre és bekötöm a sebet. Csak most veszem észre h egy szál törölközőbe flangálok, de nem érdekel most, meg amúgy se nagyon zavar. Belebújok a kedvenc pizsamámba és leheveredek a TV elé, csak nyomkodom. Kapcsolgatom, semmi izgalmas nincs benne, se egy jó film se egy izgalmas sorozat. Ki is kapcsolom, inkább megpróbálok aludni, hátha sikerülne végre aludnom egy jót. Lassan besétálok a szobába és befészkelem magamat az ágyamba. Lágy levendulaillat lengi át a szobát. Megnyugtat és teljesen ellazít de ennek ellenére is csak pörög az agyam. Rengeteg gondolat cikázik bennem. Kérdések. Mi lehet Annie szavai mögött? Miért nem akarja elmondani? Elmenjek-e a szülinapra? Ha elmegyek, akkor hogy fog majd fogadni? Vajon még érez irántam valamit vagy már elfelejtett teljesen? Rengeteg kérdés melyet az idő fog megválaszolni. Egy ideig még forgolódom, majd mély álomba zuhanok.
Egy tóparton állok. Egy kis tónak a partján, ahol két kisgyermek játszik. Biztos testvérek. A kislánynak gyönyörű szőke haja van és hatalmas ragyogó barna szemei. A kisfiúnak szintén barna szeme van. Álmodozó tekintete, csodálattal tekint a kislányra és az a félmosoly még őszinte az arcán, nem lett megmérgezve. Szeretik egymást. Boldogok. Vidámak. Kergetőznek. A kisfiú egyszer csak megáll a lány előtt, megfogja a kezét és azt mondja:
- Szeretlek!
- Én is szeretlek! - feleli a kislány.
- Nem érted. - a kisfiú nem folytatja, csak néhány másodperc után, közben csillog a szeme- Én szeretlek Sophie. Teljes szívemből. Nem akarom hogy elmenj, hogy itt hagyj. Más lesz nélküled, minden más. Tudod, elviszed a másik felem, mert az vagy. Hiába is próbálom tagadni, csak még jobban fáj.
Az ébresztőóra megszakítja az álmom. Pedig nem akarom, hogy vége legyen. Még nem.
Régen nem álmodtam már. De ez a mai éjjel valami más volt. A tegnapi nap túlságosan felkavart. A tudatalattim is Sawyerrel foglalkozott. Felismertem a kisgyerekeket. Sawyer és én, amikor még boldogok voltunk, mielőtt elmondta, hogy szeret.
Felülök az ágy szélén és próbálok nem az álomra koncentrálni. Odasétálok az ablakhoz és kinézek az ablakon. Rengeteg ember, pedig még csak fél 7. Apró hangyaként rohannak, pedig szombat van. Nyolckor találkozok Annievel a Starbucksban, alig várom.
Elkészülök gyorsan, feldobok egy 5perces sminket és egy laza lófarokba kötöm a hajam. Na de mit vegyek fel? Utálom, legtöbb időm erre megy el minden áldott reggel. Bár igazán nem is érdekel, imádok öltözködni. Mindig kedvfüggő, hogy éppen milyen stílust képviselek egy adott napon. Legyen a pipacsos, párducmintás tunikám egy sötétszürke leggingsel és a kis fekete strasszköves balereniacipővel és persze a kedvenc fekete Micheal Kors táskám arany csatokkal. Gyönyörű. Ma ilyen kedvemben vagyok, kicsit elegáns, de mégis hétköznapi.
Ahogy bezártam a lakást már csörög is a telefonom. Biztos, hogy Annie az, hogy késik.
- Szia Sophie. Hol vagy?
- Szia, épp most megyek a kocsimhoz. Körülbelül 10 perc és ott vagyok.
- Okés, lehet egy pár percet csúszni fogok.
- Rendben, majd megvárlak előtte.
- Jólvan Booboo, csókollak.
- Puszi neked is bébiboo.
Itt vagyok, várok. 15 perc telt el és Annie még sehol. Tipikus. Mindig elnézi az időt, nagyon nincs jóban az órával. Múltkor is ment vizsgázni és azt hitte, hogy el fog késni, pedig még volt egy órája. Nem tudom, hol járhat az esze, de már megszoktam, néha ilyen kis dili. Ezért is imádom ennyire.
- Sophie!
- Szia Annie! Hamar ideértél. - Mindketten elkezdünk nevetni és beindulunk a kávézóba, majd beállunk egy helyes kiszolgálófiúhoz.
- Sziasztok lányok! Mit szeretnétek? - Látom Annie elpirult.
- Szia!- Mondom gyorsan, hogy mentsem a helyzetet - Nekem egy közepes Caramel Frappuccino lesz.
- Milyen névre?
- Sophie.
- És neked? - Anniehez fordul.
- Egy, ő, Java Chip Frappuccino-t kérek.
- Közepeset vagy nagyot? - A kiszolgálófiú kacsint egyet Anniere. Annie nagyot nyel.
- Közepest. - A fiú egy széles vigyorral nyugtázza.
- Hogy hívnak? - Annie.
- Gyönyörű.
- Mint a mosolyod. - De ezt nem csak ő hallotta, hanem a fiú is, Starbucks Steve, aki egy kicsit meglepődött, Annie arca már vérvörösen izzik, én pedig félhangosan nevetek. Kínos csendben várakozunk a pénztárnál, hogy Starbucks Steve hozza a Frappuccinoinkat.
- 7 dollár 50 lesz.
Annie kikap egy 10 dollárost a pénztárcájából.
- Köszönjük. - És gyors léptekkel haladva kiválaszt egy asztalt, amit nem lehet látni a pulttól és leveti magát a fotelbe. A fiú tágra nyílt szemekkel pásztázta Annie mozdulatait. Elveszem a Frappuccinoinkat majd Annie után megyek és leülök vele szembe.
- Atya ég!- Amikor átnyújtanám a poharát észreveszem, hogy nem Annie neve áll rajta, hanem a srác neve, telefonszáma és egy mosolygós arc.
- Mi az? - A poharad. Tátott szájjal mered a telefonszámra.
- Ugye ezt most nem gondolja komolyan? Mit képzel magáról? Azt hiszi egy ilyen húzással bárkit felszedhet?- nagyon meglep ez a reakció, Annie teljesen kikelt magából, de aztán kicsit megenyhül.- Bár valljuk be egész helyes srác volt és azok a zöld szemek, na meg az a kacér mosoly. Bár, lehet nem kellene bedőlnöm neki, ki tudja hány lánnyal játssza el nap, mint nap. - Szerintem adhatsz neki egy esélyt, nincs veszíteni valód, úgyis mindig a nagy Ő-t keresed, még bármi kisülhet a dologból, ha nem próbálod meg akkor vesztesz és ha megpróbálod a végén lehet, hogy nyertes lesz.
- Még meggondolom, de inkább...-elhalkul, a szívószál végén körözi ujjait és kissé szaggatottan és furán kezd beszélni- ne erről beszéljünk légyszi. Most valahogy még ez a téma sem tud feldobni.
- Tudod, hogy nekem bármikor, bármit elmondhatsz.
- Igen, igen, de ez a helyzet most teljesen más.
- Csak akkor mondd el, ha készen állsz rá. -Nem akarom erőltetni a dolgot, hiszen tudom, hogy hamarosan úgyis elmondja mi a baj.
- Nem, most szeretném elmondani, mert már nincs igazán sok időm. - Úristen! Csak nem valami halálos betegségben szenved?- Egy nagyon fontos döntést kell meghozzak, ami az egész életemre hatalmas befolyással lesz -Megint elhalkul. Mondd már!- Szóval az apám választás elé állított, ugyanis Ő úgy döntött, hogy hazaköltözik Olaszországba, mert egy pár hónapja felkereste egy régi barátnője, aki még anya előtt volt neki és újra elkezdtek randizni. Nem tudom, hogy miért nem vettem észre. Apa azt mondta, hogy elég komoly a kapcsolat és meg akarja kérni Annie kezét. Azt tervezi, hogy...
- Mi? Annienek hívják a nőt?
- Igen, várj majd ezt is elmondom később. Szóval. ha a nő igent mond, amire elég nagy az esély apa szerint akkor visszaköltöznek együtt. Azt mondta, hogy döntsem el mit akarok, mivel már nem vagyok kislány így választanom kell. A családomat vagy a barátaimat válasszam? Teljesen tanácstalan vagyok. Ráadásul amikor rákérdeztem arra, hogy van-e valami köze ennek a nőnek a neve és az én nevem között apám nem felelt semmit, csak kiment a szobából. A veszekedés óta pedig nem beszéltem vele.
- Nem igazán számítottam ilyen fordulatra, nem ilyen titkolózósnak ismertem meg az apád. És ráadásul lehet hogy ez után a nő után kaptad a nevedet. Anyukád vajon tudta ezt?
- Ezt nem tudom, az egyetlen ember aki ezt tudja az apám.
- Tehát nem mostanában fogod megtudni az igazat...
- Valószínű.
