Kölyök • Seth Clearwater ff. / Hun

XI. Fejezet

A hétvége utolsó napján az idegszálaim felmondták a szolgálatot, a gondolat, hogy Seth délután valahol az erdő mélyén fog harcolni megrémített, s legszívesebben sosem engedtem volna őt el, de sokkal erősebb volt, mint én, így csak maradt a félőaggodalom és a reménykedés, miszerint ép bőrrel vissza jön hozzám. Bár ő cseppet sem volt ideges engem ez egyáltalán nem nyugtatott meg, helyette is izgultam, noha nem győzte mondogatni, hogy gyerekjáték lesz az egész és ő amúgy sem lesz kimondottan a harcosok között, hiszen rá Edwardéknál volt szükség, hogy értesüljenek a téren folyó dolgokról. De hát nem csak miatta aggódtam, a többiekért is, bele gondolni is rossz volt, hogy valamelyikőjüknek baja eshet, s ebből a szempontból egyből unszimpatikusabb volt Bella. Jacob pedig olyan naiv és....idióta! Bolond fiú, s tudtam jól, hogy még hatalmas csalódások elébe néz, ha ennyire elvakultan harcol Belláért, pedig még a vak is látta, hogy a lány Edwardot fogja választani...

- Hé, ne gondolkozz ennyit! – szólt rám megrovón Seth, majd közelebb húzva magához apró puszit nyomott a homlokomra. – Nem lesz semmi gond, higgy nekem! – bizonygatta magabiztosan.

- Oh, bocs, hogy féltelek – mormoltam sértetten, mire Seth engesztelően nézett le rám, miközben újra forró, apró puszikkal hintette be az arcom minden részét, míg végül rá nem talált ajkaimra. Megbocsájtottam neki.

- Örülök, hogy féltesz, mert az azt jelenti, hogy szeretsz – mosolyogta kisfiúsan, mire a szemei kajánul felcsillantak.

- Buta, amúgy is tudod, hogy szeretlek! – mondtam szórakozottan beletúrva fekete hajába, egy újabb csókra ösztönözve. – De tényleg vigyázzatok magatokra! – kértem. – És puszilom a többieket! – tettem még hozzá, mikor már egy újabb búcsúcsók múltán elindult az erdőbe. Rám nézve a válla felett rám kacsintott, s eltűnt az erdő sűrűjében.

Az órák csiga lassúsággal teltek, s megunva a fel-alá járkálást a lakásban inkább összeszedtem magam és elindultam lapush felé, Emilyékhez. Valahányszor rá néztem a mellettem terebélyesedő erdőre annyiszor láttam magam előtt a farkasként harcoló Sethet egy vicsorgó, sápadt vámpírral. Kirázott a hideg.

- Rain? – Emily meglepett hangjára kaptam fel a fejem, majd megnyugodva fújtam ki a levegőt, mikor észre vettem halvány, kedves mosolyát. A közeli boltból jöhetett a teli szatyrokból ítélve.

- Szia! – mosolyogtam. – Épp hozzád igyekeztem – léptem felé, majd egy gyors ölelés után segítettem neki cipekedni.

- Akkor gyerünk, a farkasok biztosan éhesek lesznek, majd ha megérkeznek – mosolygott továbbra is. – És Kim is hamarosan átjön.

- Nem aggódsz értük? – kérdeztem percek múltán, nem láttam rajta a féltés jeleit, vagy egyszerűen csak túl jó maszkot viselt.

- Dehogynem, de tudom, hogy nem lesz bajuk – magyarázta. – Bíznunk kell abban, hogy nem történik velük semmi! – bizonygatta, s mintha a maszk megrepedt volna, barna szemeibe aggodalom csillant, s mosolya apróbbra zsugorodott. Mindjárt másabb volt, s talán ez jobban megnyugtatott, mint az ezerwattosan mosolygó Emily.

- Úgy legyen – mondtam, majd inkább eltereltem a témát, beszéltünk mindenről, az apámról, a mindennapokról, de a harcot szigorúan kerültük, ugyanis mikor Emilyékhez értünk egy elég sápadt Kimet találtunk ránk várva.

Emily azonnal beljebb noszogatta a konyhába, majd egyből teát készített, míg én kipakoltam a szatyrokból.

- Biztos nem vagy beteg? – kérdeztem, mikor Kim reszketve fogta körbe két kezével a forró bögrét.

- Rossz előérzetem van – vont vállat. – Remélem tévedek – fújta ki benntartott levegőjét. Feszültsége egy hamar rám is rám szállt, így Emily inkább azt javasolta, hogy nézzünk tévét. Hátha eltereli a figyelmünket, noha ez képtelen ötletnek bizonyult. A farkasaink kint harcolnak és még abban reménykedik, hogy van bármi is, ami elvonja a figyelmünket? Abszurd!

Nem tudom, talán órák telhettek el, mire Kim halk szuszogására kaptuk fel a fejünket, így jobbnak láttuk óvatosan elfektetni a kanapén a lányt, míg mi kioldalaztunk a konyhába, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

- Szerinted jogos Kim aggodalma? – kérdeztem alsó ajkamba harapva.

- Kim hajalmos túl reagálni a dolgokat, főleg ha Jaredről van szó, de már nem merek mit mondani... Nem tudom mi lesz – mondta komolyan, mire csak bólintottam. Neki is nehéz lehetett, így inkább nem mondtam semmit.

Újabb órák teltek el, lehetett olyan este hét-nyolc körül, mikor a fiúk, vagyis Seth, Sam és Embry megérkeztek, s egyáltalán nem tetszett az arcukra kiülő gyászos hangulat.

- Mi a baj? – kérdezte Emily aggodalmasan, miközben Sam karjaiba bújt.

- Mi történt? – kérdeztem én is, mire Seth szorosabban ölelt, míg Embry csak az asztal lapját bámulta. Egyikőjük sem tudott megszólalni.

- Srácok?! – szólalt meg Kim álmoskás, de jelentősen lelkesebb hangja. – Hol van...Jared? – kérdezte bizonytalanul, mikor többször is végig nézett rajtunk, s sehol sem találta szerelmét. Rosszat sejtettem.

- Kim... – kezdett volna bele Embry, de aztán elhallgatott, tanácstalanul nézett hol Seth-re, hol Samre, akik szintén nem tudtam mit mondani.

- Mi történt?! – kérdezte Kim türelmetlenül, keze ökölbe szorult a várakozástól.

- Jared nem jön vissza – suttogta végül Sam együtt érzőn nézve a ledermedt lányra, aki hitetlenkedve meredt az alfára. Nem akart hinni a füleinek.

- Hogy érted? – kérdezte Kim, egyre jobban remegett.

- Az egyik vámpír gyorsabb volt és...túl erősen szorította meg, későn értünk oda...viszont nem szenvedett – mondta Embry közelebb lépve Kimhez hátha az elájulna, de a lány makacsul hátrált, miközben barna szemeiből egyre több könny buggyan ki, s folyt le elgyötört arcán.

- Ne – kántálta, miközben egyre jobban rázta a fejét. Egyikünk sem akarta elhinni, hogy ez történt, s engem is a sírás kerülgetett. Nem történhetett ez Jareddel! Nem érdemelte ezt meg! És Kim? Most mi lesz vele? Mit tesz egy lány a farkasa nélkül? Mit tesz egy lélek a másik fele nélkül?

A gondolatra szorosabban öleltem Seth derekát, még csak a gondolat is padlóra küldött, hogy mi lenne velem nélküle, hogy mit érezhet most Kim... Én biztosan oltári hülyeséget csinálnék, ha a farkasommal történne valami, s tudtam, hogy Kimnek most hatalmas szüksége van ránk, noha azt is tudtam, hogy Jaredre lenne szüksége, viszont őt már soha nem kapja vissza ebben az életben...