Kölyök • Seth Clearwater ff. / Hun

IX. Fejezet

A hét elején jártunk, vagyis inkább közepén; szerda volt. A tökéletes, rózsaszín köd még mindig körbe vett, s nem eresztett illatos, fodros fogságából. Nem is nagyon akartam elmenekülni ettől, nem akartam soha többé elmenekülni se Seth elől, sem más félelmem elől. De igazság szerint nem is volt nagyon mitől félnem, tudtam jól, ahogyan Seth is már annyiszor mondta; megóv mindentől.

Épp otthon voltam, fél öt körül lehetett és borsófőzeléket csináltam, Seth még nem volt sehol. Járőrözni volt, így volt bennem némi aggodalom, mostanában túl sokszor kellett elmennie pár percre vagy esetleg órákra, s akárhányszor kérdeztem elterelte a témát.

Gyorsan megtöröltem a kezem a konyharongyba, majd indultam is a bejárati ajtóhoz, ahonnan újabb kopogás hallatszott. Nem Seth volt, neki már kopognia sem kellett, így a mosoly egyből az arcomra fagyott, ahogy megpillantottam a vendégemet.

- Apu?! – kérdeztem értetlenül, annyira más volt. Nem voltam biztos benne, hogy valóban őt látom. A kinézete apámhoz képest túl tökéletes volt, sápadt, hibátlan bőr, furcsán sötét szemek és némi lilás szemalatti karika. Első látásra azt mondtam volna rá, hogy részeg, ahogyan megtántorodott, mikor a levegőbe szagolt, majd kifürkészhetetlen pillantással rám nézett.

- Kicsim – mosolyodott el, amitől ha lehetséges a kedvem még rosszabb lett.

- Mit akarsz itt? – kérdeztem barátságtalanul, eszem ágában sem volt beljebb invitálni. Alig vártam, hogy újra eltűnjön, noha nagyon is megakartam neki mondani a magamét. Tudatni akartam vele, hogy mennyire szánalmasnak tartom.

- Csak...figyelj, nem beszélhetnénk ezt meg benn? – kérdezte némi türelmetlenséggel a hangjában, de mire válaszolhattam volna az erdőből iszonyú farkasüvöltés tört föl, s a következő pillanatban egy homokszínű farkas bukkant elő az erdő sűrűjéből nyomában egy kicsit kisebb, szürke farkassal. Fel ismertem őket; Seth és Leah, mindegyik fiút, lányt volt alkalmam farkasként látni.

- Mi a franc? – kérdezte megrettenve apám, ha lehetséges még sápadtabb volt. – Rain, engedj be! – könyörögte, de Seth szigorú morgása megállított a cselekvésben. Nem tudtam mit tegyek, s nem tudtam, hogy a farkasok mit akarnak tenni.

Apám mozdulatait alig bírtam követni olyan gyors volt, de Seth gyorsabb volt, mielőtt a férfi valóban arrébb lökhetett volna a bejáratból a farkas elrugaszkodott a talajtól, így apámnak nem volt más választása csak az erdő, ahova a két testvér követte őt. Percekig még mozdulni sem bírtam, tudtam jól, mellette nőttem fel; apám nem ilyen gyors, senki sem ilyen gyors, csak a vámpírok! Vámpírok!

Reszkető lélegzettel ültem le a bejárati ajtó elé, nem törődve a Forksi hideggel, s próbáltam megnyugodni. Az egyik lábam folyamatosan rángott, rugózott az idegtől, de egyik farkas sem akart felbukkanni, fél órán keresztül ültem és bámultam magam elé, mikor halk zajra kaptam fel a fejem. Seth bukkant elő. Tekintete azonnal rá talált az enyémre, s félőn közelített felém, se ő, sem én nem tudtuk, hogy mi legyen a következő lépés ebben a helyzetben.

- Félsz? – kérdezte aggodalmasan, mire továbbra is hallgatva megráztam a fejem. Nem. Egyáltalán nem féltem tőle, csupán értetlen voltam. Össze voltam zavarodva, de nem féltem.

Még tett pár bizonytalan lépést, majd mikor készült lecövekelni tőlem biztos távolságra én áthidaltam a távolságot, s szorosan bújtam hozzá, mint kis lány az anyja szoknyájához. Karjai azonnal szorosabban öleltek magukhoz, miközben nyugtatóan suttogott a fülembe, de egyetlen kérdésemre kaptam választ. Még.

- Sajnálom, Rain – motyogta bűntudatosan, ami még inkább össze zavart.

- Mi történt, Seth? – kérdeztem végre, majd össze szedve magam összekulcsoltam ujjainkat, s be húztam a házba. Kezdtem fázni, noha az én saját hősugárzóm kitartóan szorított magához.