Augusztus • Paul Lahote ff. / Hun

II. Fejezet

Paul. Akihez valamilyen érthetetlen ok folytán hatalmas vonzódást érzek, akit alig pár perc ismeretség után a szívembe zártam, s akit mintha ezer éve ismernék. Egy fiú Washington államból, egy fiú Lapushból. Egy teljesen átlagos férfi, aki olykor hatalmas, szürke farkassá változik. Egy szürke farkas, aki vámpírok ellen harcol, majd egy teljesen átlagos sráccá változik vissza, aki valami megmagyarázhatatlan oknál fogva magasról tesz a korkülönbségre és aki egy perc alatt képes volt magához láncolni. Paul.

Az első napomat sem így képzeltem el, de mindannyian tudjuk, hogy egy teljesen különleges nap is átlagosan kezdődik. Ahogyan egy átlagos élet is különlegessé válhat, egy hagyományos sors is megpecsételődhet és teljesen megváltozhat. Bármi megtörténhet. Élhetek Los Angelesben és kerülhetek hirtelen Forksba, kezdhetem a napomat átlagos tinédzserként, aki mit sem tud a világ dolgairól és fejezhetem úgy be a napomat, hogy egy vérszívó akar kicsinálni, miközben ama bizonyos átlagos srác próbál megvédeni. Átlagos. FÁRSZT! Ez cseppet sem átlagos, ez az egész egyáltalán nem megszokott!

Percek óta bámultam barna, aggódó szemibe és próbáltam megemészteni a szavait, melyek ólomnehézséggel zuhantak a homokos földre maguk után rengeteg kérdést és bizonytalanságot hagyva. Az oldalam és a karom még fájt, de ez mind eltörpült az mellett, amiket megtudtam az elmúlt tíz percben. Még mindig a földön ültem és nem tudtam eldönteni, hogy mit kellene tennem. Sikoltozva fussak el? Tudnék egyáltalán sikítani? Vagy megmozdulni? Nem. Nem hiszem, így ez az ötlet ki van csukva. Hát akkor?

- Oké... - suttogtam végül, de még mindig nem mertem mozdulni, csak ügyetlenül markoltam a farmerom anyagát és reméltem, hogy álmodom. Ez nem lehet más csak egy álom! Jó vagy rossz? Nagyszerű kérdés, nem tudnám eldönteni.

- El kellene mennünk Sam-hez, persze, ha haza akarsz menni azt is megértem – mondta halkan, nyugtatóan, látszólag ő sem nagyon mert megmozdulni, mintha csak félne, hogy attól megrémülnék is kifutnék a tenger közepére vagy ki a világból.

- Kihez? - kérdeztem értetlenül.

- Sam...az alfánk – magyarázta.

- Mi-minek az alfája? - kérdeztem kissé elvékonyodott hangon.

- A...falkának...?! - Inkább kérdésnek tűnt, mint kijelentésnek.

Oké. Vagy vele megyek és megtudom, hogy mi ez az egész, esetleg párszor még sokkot kapok vagy sokkal rosszabb, netán haza megyek és egész életemen át azon gondolkodhatok, hogy mi lett volna ha... Na, melyik légyen? Melyiket nem fogom megbánni?

- Menjünk – motyogtam végül bizonytalanul bólintva, arcvonásai megenyhültek és megnyugodva fújta ki a benn tartott levegőjét, bár a feszültség még mindig tapintható volt körülöttünk.

Esetlenül fejtettem le ujjaim a nadrágom anyagáról, majd próbáltam elég erőt venni ahhoz, hogy felkeljek, de ez lehetetlennek bizonyult.

Megszeppenve pillantottam fel tökéletes arcára és felém nyújtott kezére, mikor szemem sarkából láttam, hogy megmozdult. Némi hezitálás múltán kezem óvatosan csúsztattam be forró markába és hagytam, hogy segítsen felállni. Úgy emelt fel mintha valami tollpihe lennék, de hát ez a farkassághoz tartozik; hatalmas erő.

Ahogyan sikerült vissza nyernem az egyensúlyom ujjaim kicsúsztak gyengéd fogásából, ami után borzasztó hiányt éreztem a bőrömön. Bizonytalanul meredtem elvált kezeinkre, melyek ügyetlenül estek magunk mellé, majd végül fel pillantottam rá. Még mindig őt láttam, akit fél órával ezelőtt; egy szörnyen szexi srácot, aki megannyi bizonytalanságot hagy maga után, de most már ott volt az a farkas is, akit szinte láttam a szemeiben... Aki minduntalan ott osont a tudatalattimban.