VI. Fejezet

1.2K 46 1
                                    

Paul

Mosolyogva figyeltem, ahogy sápadt arcát újra elönti a pír, és szem lesütve kiindul a mosdóból, én meg követem. A nap további részében bármennyire is próbáltam kiűzni a fejemből csuklóján lévő kötéseket azok alattomosan visszakúsztak a fejembe, és nem hagytak nyugodni. Átkoztam magam, amiért hagytam, hogy ez történjen vele, hogy nem voltam ott vele. Minden őt ért sérülésért saját magam hibáztattam, és kezdett visszatérni a forrófejűségem. Ez úgy látszik sosem fog megváltozni, matekon alig bírtam a bőrömben maradni, miközben Kate néha aggódva felém sandított. Ahogy kicsengettek elmormoltam felé egy bocsánatot és kiszaladtam az erdőbe, hagytam, hogy az átváltozás méregként terjedjen végig az ereimben, törje el a csontjaim, hogy aztán egy másik bőrbe bújtasson. Egyre könnyebb és könnyebb. Az érzékeim még jobban kiéleződtek, hallottam a messzebb közlekedő autókat, a suliból kijövő diákokat, a madarak fürge szívverését, a város és az erdő jellegzetes illata eltömítette az orrom, és kissé megnyugtatott. Az izmaim megfeszültek, ahogy elkezdtem futni, könnyen ment és reflexszerűen, sosem fáradok el, így annyit futhatok, amennyit akarok. Még éreztem az eső halvány illatát arról az estéről, gyötrődve megborzongtam, mikor eszembe jutott, azaz érzés, az a tudat, hogy Ő nincs. Eddig is félként éltem, de már nem tudnék, nem tudnék úgy élni, hogy Ő nincs. Eddig attól féltem, hogy sosem fog megbocsájtani, hogy sosem tarthatom a karomban, de rá jöttem, hogy még az lenne a legkisebb gondom. Csak az a tudat kell, hogy Ő van valahol, akár velem, akár mással, de Ő boldog, semmi más, csak hogy egy univerzumban éljünk, az, hogy a föld melyik részén, teljesen mindegy, csak éljen, dobogjon a szíve. Persze már attól elkapott az ideg, ha csak arra gondoltam, hogy más férfitól pirul el, hogy mástól dobog hevesebben a szíve, hogy más mellett ébred reggelente, mást vár haza, mástól vannak gyerekei, de legalább él. Az sem tűnt jó alternatívának, hogy farkas lesz, visszavonhatatlanul, visszaváltozatlanul. Gondolni sem mertem mi lesz akkor, ha egyszer soha többé nem látom abba az elnyúlt pólóban, a rövidnadrágban és a sportcipőben kijönni az erdőből... Persze Paul, te idióta! Csak saját magadat hergeled ahelyett, hogy visszamennél hozzá! Talán félóra telhetett el, mikor végre a vérem békén hagyott és visszaváltozhattam emberré, magamra kaptam az egyik bokorba rejtett ruháim és a kávézó felé igyekeztem, Kate biztos ott van, meg talán a srácok is. Könnyedén átmentem La pushon - elvégre nem volt valami nagyon nagy a rezervátum - és már a kávézónál is voltam. Igazam volt, Hope és Kate néha össze-össze mosolyogva szolgálták ki a vendégeket, míg Jared, Kim és Embry az egyik fal melletti boxban ücsörögtem és beszéltek valamiről. Mikor beléptem az apró helyiségbe Kate halványan rám mosolygott, és ment vissza a pult mögé kávét készíteni az egyik vendégnek, leültem Embry mellé és csendben hallgattam a beszélgetésük. Jacobról, mint ahogy mostanában annyiszor.

- Sam szerint a napokban átváltozik, de megnehezíti a dolgot, hogy Bella is ott van mindig – mondta Jared.

- A csaj vámpírokkal haverkodott, biztos nem fog sikítva kirohanni a világból, ha esetleg előtte fog átváltozni – motyogtam fél várról.

- És ha megsebzi? – kérdezte Jared, ez mindannyiunknál nagy dilemma volt. Tudjuk mit érez Sam, azóta mióta véletlenül megsebezte Emilyt, mindegyikünk legnagyobb félelme volt, hogy mi is elkövetjük ezt a hibát. Bár Emily sosem teszi szóvá, cseppet sem haragszik Samre, az Alfánkban mindig benne marad a bűntudat és a szomorúság bevésődése iránt.

- Billy biztos intézkedik efelől – nyugtatott meg minket halkan Kim. – Különben is, ahogy láttam Billy sem örül annak, hogy a fia Bellával lóg. Látja, hogy Jacob egyre jobban belezúgott Bellába, aki mint tudjuk még mindig Edward miatt szomorú. – Persze, hogyne tudnánk. Sajnáljuk is szegény srácot, de hiába, a szív útjai...

Az ellentétek vonzzák egymást • Paul Lahote ff. / HunWhere stories live. Discover now