I. Fejezet

3.6K 111 0
                                    

Furcsa újra az iskola padban görnyedni. Még furcsább úgy, hogy közben tudom mi vagyok. Hogy tud ennyire felfordulni az ember élete?! Hát ilyen könnyen...

Jared aggódva hátra pillantott felém. Fölösleges aggodalmán és ellenőrizgetésén jót mulattam, csak megforgattam a szemem, és a tanárra figyeltem, aki épp ebben a pillanatban lépett be a terembe. Mindenki elhallgatott, és Mr. Steallre kezdett koncentrálni.

- Ki tudja hol van Kate? - kérdezte a mellettem lévő üres helyre pillantva. Csak akkor vettem észre, hogy a padtársam hiányzik.

- Elnézést a késésért Mr. Steall - szólalt meg a következő pillanatban egy vékony, gyengült, ismerős hang. Az osztály egy emberként fordult az ajtó felé, ahol Kate ácsorgott egyik lábáról a másikra támaszkodva. Vöröses haja az arcába hullott, sápadt arca a szokásosnál is fehérebbnek tűnt. Kék szemei... istenem azok az élénk kék szemek változtatták meg az életem. Egy újabb változás alig egy hét alatt. Na, de hogyan? A világ kettőt pördült velem. Úgy éreztem mintha a gravitáció csekély dolog lenne ahhoz az erőhöz képest, amely Kate felé húzott. Mintha erős, vastag acél kötelek kötöttek volna hozzá, bármi, ami eddig fontos volt most teljesen jelentéktelennek tűnt Kate mellett. Mintha villám csapott volna belém, az izmaim megfeszültek, ahogy próbáltam megszüntetni a remegésem. A szemem sarkából láttam Jared döbbent arcát, ahogy köztem és Kate között jártatta a szemét. Mintha felismerés suhant volna át rajta, aminek felettébb örültem, mert fogalmam sem volt, hogy mi van velem...

- Jól érzed magad? - kérdezte a matek tanár aggodalmasan.

- Jól vagyok - bólintott Kate bizonytalanul.

- Rendben, de ha rosszul vagy nyugodtan menj ki... - mondta a tanár, és vissza fordult a többiek felé. Páran még egy jelentéktelen pillantást küldtek Kate felé, aki mit sem törődve nézőközönségével felém tartott. Vagyis inkább a helye felé. A többiekkel ellentétben még mindig Őt bámultam, fizikai fájdalom lett volna levenni arcáról a tekintetem.

Oké, mi ütött belém? Két éve ülök mellette minden matekon és a tesink is együtt van, mégsem néztem rá sosem úgy ahogy most, sőt sehogy sem néztem rá. Vagy ha igen akkor is csak megbántottam, mint a többiek az iskolában. Ugyebár minden iskolában vannak 'szürke egerek', hát a mi sulink sem volt kivétel. Kate, Hope, Avril és Derek ebbe a csoportba tartozott, csak élték az életüket eltűrve, hogy olykor bohócot csinálnak belőlük.

Avril azért mert olyan...emos volt, vagy nem is tudom, hogy mi az ő stílusa. Kemény csaj, könnyedén beszól másoknak és eléggé elvont egy személyiség.

Hope, talán ő kapja a legtöbb piszkálódást, nem is tudom miért, de mégis ő viseli a gúnyolódásokat a legjobban. Mindig mosolyog, és ahelyett, hogy vissza szólna a bántójának csak elereszti a füle mellett, mintha meg sem történt volna.

Derek úgymond a lányok védelmezője, lehetne menő, csak csettintenie kellene és az összes lány a lába előtt heverne, de ő mégis inkább őket választotta.

Kate...talán ő a legsebezhetőbb a négyesük közül. Könnyen lehet bántani, mert nem védi meg magát, és a szívére veszi a legkisebb dolgot is. Olyan védtelen, és én erre csak most jöttem rá?

Egy óra alatt sikerült teljesen összezavarodnom, több érzés szorult belém, mint ahogy azt el tudtam volna bírni. Értetlenség, valami furcsa késztetés, ami azt akarja, hogy Kate mellett legyek, újabb értetlenség, bűntudat, ahogy eddig bántam vele és végtelen szomorúság, amiért ennyire kiszolgáltatott.

Haja újra az arcába hullott, ami eltakarta a rálátást, hallottam a szívverésén, hogy zavarban van, ami elégedettséggel töltött el és elégedetlenséggel is, hiszen nem látom az arcát. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom kérni, hogy soha ne legyen vége a matek órának. Nem is ismerek magamra!

Az ellentétek vonzzák egymást • Paul Lahote ff. / HunWhere stories live. Discover now