Red Riding Hood and the Wolf: An Untold story

2

- Várj csak, Damien! – szólt utána Evelyn, mire Damien lassan, mintha csak szívességet tenne, megfordult. – Venned kell, egy.... ohh. – hallgatott el hirtelen, mintha most jutott volna eszébe valami. – hát persze. Menj csak. – mosolygott rá. Nem értettem az egész jelenetből semmit, de annyira nem is érdekelt. Damien erre sem szólt egy szót sem, csak visszafordult, és pár hosszú lépéssel kivonult a teremből.

- Brrrr... - rázkódott meg Lucy. – Kiráz a hideg ettől a sráctól.

- Hm? – fordultam felé, mintha nem tudnám miről beszél.

- Hát a srác... - intett a fejével az ajtó felé. – David, vagy Daniel, vagy...

- Damien. – szóltam közbe.

- Jah, ő. Olyan, mint valami szellem. Vagy a kaszás, ezzel a csuklyával a fején. Totál kiborít. – mondta, azzal felállt, hogy ő is kihúzzon egy cetlit a borítékból. Nem mintha részben nem adtam volna igazat Lucynak. De engem nem borított ki. Azt elismerem, hogy a csávó több volt, mint furcsa. De az égvilágon semmit nem tudtam róla, így nem igazán tudtam véleményt alkotni. Én is felálltam és Evelyn elé sétáltam. Bátorító mosolyt küldött felém, én pedig belenyúltam a borítékba.

- Ajj pont nekem kellett kihúzni az óvodát? – háborgott mellettem Lucy. – Nem tudom, hogy kell viselkedni a gyerekekkel... istenem. Te mit kaptál? – fordult felém kíváncsian.

- Vadaspark. – mondtam ki, és mutattam neki a cetlit.

- Mázlista. – morgott Lucy és elfintorodva újra a cetlijére nézett. Valóban mázlistának éreztem magam. Imádtam, az állatokat. Amikor kicsi voltam, a Nagyi sokszor elvitt a város szélén lévő vadasparkba. Úgyhogy nem panaszkodhatok, már, ami az önkéntes munkát illeti.

***

- És mikor kell kezdened? – kérdezte Nagyi, miután beavattam az új önkéntes munkámba.

- Nem tudom. – vontam vállat. – Holnap odamegyek és beszélek valakivel ez ügyben.

- Lucy mit húzott?

- Óvoda – válaszoltam.

- Ó jajj. –nevetett fel Nagyi és letette Taccát a földre, aki újra és újra beleakart mászni Nagyi ölébe, megakadályozva ezzel a zavartalan olvasásban.

– Ne felejtsd el kivinni...

- Rozmaringot – fejeztem be. – Tudom.

- Csak szólok. Ne várd meg míg besötétedik.

- Jól van – forgattam meg a szemem. – Nem mintha sötétben más hatása lenne a sétának. – mondtam, miközben a hűtőhöz mentem, hogy kivegyem belőle a narancslét.

- Csak sokkal veszélyesebb – szólt utánam Nagyi.

- Mert olyan sokan járnak az erdőbe rajtam kívül. – kiabáltam vissza. Nagyi egy ideig várt, aztán visszaszólt.

- Nem is látnád merre mentek.

- Rozmaring szerintem vakon is hazatalálna. – vágtam vissza és leültem Nagyival szemben a fotelbe.

- Akkor is. Jobb világosban menni az erdőbe, hidd el. – mondta, majd hozzátette: - Szerintem legalábbis.

- Jól van na. – ittam ki az utolsó korty narancslét is. – Úgysem akartam megvárni míg besötétedik. –mondtam, azzal felkaptam az asztalról a teljesen felesleges pórázt.

- Rozmaring! – szóltam neki, mire fölpattant, és izgatottan követett. Ugyanaz az erdő, ugyanaz az út, ugyanaz a séta. Ugyanaz a köd. Eleinte szerintem is ijesztő volt. De már megszoktam, hogy úgy járok sétáltatni Rozmaringot, mintha egy Edgar Allen Poe versben élnék. Már az lenne a fura, ha nem lenne köd az erdőben. - Ne csináld már. – sóhajtottam fel, amikor Rozmaring megállt a szokásos elágazó ösvénynél. Sűrű köd borította a bejáratot, semmivel sem tűnt barátságosabbnak, mint az erdő többi része. Sőt.