Red Riding Hood and the Wolf: An Untold story

2

- Ha engem kérdezel, egy órával odébb kellene tolni az első óra időpontját. – Kezdte a barátnőm, amint odaértem. – És ami a nulladik órákat illeti... Nos, azokat egyszerűen be kellene tiltani úgy, ahogy vannak. Senki emberfia nem tud hajnalok hajnalán gondolkodni. Pláne nem matekon. Hétfőn. – gesztikulált drámaian mindkét kezével. – Kérdem én, normális az az ember, aki összeállította ezt az órarendet?!

- Tudod Luce, hogy én és a matek két külön univerzum vagyunk. – csóváltam a fejemet.

- Hát pont ez az...

- Úgy értettem, teljesen egyetértek veled.

- Még szép – bólintott. – Szerintem nincs olyan diák a földön, aki nem értene velem egyet.

- Kivéve talán Carát. – biccentettem oda, amint beléptem a tanterembe, és megláttam a magas nyakú garbót, és kardigánt viselő Carát, aki szokás szerint az első padban, vigyázzban ülve várta, hogy elkezdődjön az óra, maga előtt szín szerint sorba rendezett tollakkal.

- Na jó. Cara egy másik bolygóról való. – legyintett Lucy. Beültem a padba és próbáltam felkészülni arra a háromnegyed órás szenvedésre, ami rám várt. Szerencsére, csak a matek volt kínlódás. A többi tantárggyal jól boldogulok. Főleg töriből, földrajzból és spanyolból. Nah, meg persze irodalomból. És kémiából. Szóval a lényeg, hogy csakis a matek keseríti meg az életemet. De az nagyon. Még órákkal később is azon gondolkodtam, talán magántanárhoz kellene járnom, amikor az iskola szociális munkása jelent meg a teremben Mr. Ritchmons, a biológia tanárunk mellett. A nőt azt hiszem Evelynnek hívták, és úgy nézett ki, mintha a ruháit különböző abroszokból és függönyökből eszkábálta volna össze. Lilás vörös haja sok-sok pici göndör tincsben állt össze. Már vagy öt perce beszélhetett, mikor eszembe jutott, hogy ahelyett, hogy a kinézetét tanulmányozom, talán figyelnem is kellene arra, amit mond.

- ...és ezért, mint tudjátok az érettségihez szükséges önkéntes munkát, a legjobb lenne, még ebben az évben, minél előbb elkezdeni, mert jövőre a sok tanulás mellett nem hiszem, hogy alkalmatok lenne véghezvinni az összes ledolgozandó órát. Nem kötelező, de én merőben ajánlom, hogy ne hagyjátok ezt a feladatot jövőre.

- Basszus. Az önkéntes munkáról el is feledkeztem. – fordult hátra a padjában Lucy, hogy rám nézzen.

- Én is – súgtam vissza, elhúzott szájjal. Evelyn tovább folytatta a beszédet. - Arra gondoltunk, biztosan nehéz lehet kiválasztani, megtalálni ezeket a helyeket, ahol tudnátok önkénteskedni. Ezért, hogy megkönnyítsük a dolgotokat, összegyűjtöttük nektek a lehetőségeket. – Evelyn egy nagy alakú, fehér borítékot tartott, eddig hátrakulcsolt kezében.

– Hogy még tovább könnyítsük nektek ezt a feladatot, nem kell nektek választani, hanem mindenki kihúz egy cetlit ebből a borítékból, amin rajta van szervezet neve és címe. A többit már azt hiszem ti is megoldjátok. – nézett körbe a teremben mosolyogva. - Egyesével kijön szépen mindenki és húztok a borítékból. – mondta, és mint egy végszóra, megszólalt a csengő. Mindenki felállt és a borítékhoz akart jutni, ám nekem semmi kedvem nem volt tolakodni, meg fél órát sorban állni, úgyhogy úgy döntöttem, inkább megvárom, míg a legtöbben kihúzzák a saját cetlijüket.

- Remélem valami ruhaboltban kell önkénteskednem. – sóhajtotta Lucy. – Vagy egy ékszerüzletben. Esetleg... - beszélt és beszélt, én pedig futólag körbe pillantottam a teremben. Majdnem mindenki a sorban állt. Kivéve... kivéve egy valakit. Mint mindig, az utolsó padban ült. Hosszú lábait lazán tartotta; egyiket behajlította, és ütötte vele a ritmust, másikat kinyújtotta a pad alatt. Karját keresztbe tette a mellkasán, fejével aprókat biccentett a soha meg nem álló zenére, ami a fülében szólt. A szemét nem láttam, eltakarta ugyanis a fekete kapucni, ami valószínűleg hozzá nőtt, hiszen még sosem láttam nélküle. Damien Toderic. Első osztály óta a legtöbb óránk együtt van. Leszámítva a matekot és az irodalmat, meg a spanyolt. És ebben ki is merült a kapcsolatunk. Még soha az életemben nem beszéltem vele, de ami azt illeti senki mást sem láttam vele beszélni. Nem is tudom, hogy milyen a hangja. De, ami még furább: most így hirtelen azt sem tudom milyen színű a szeme. Ugyanis mindig eltakarja a kapucni, ami a nap huszonnégy órájában a fején van. Damien felnézett, először azt hittem észreveszi, hogy bámulom, de nem. Evelyn felé nézett. Legalábbis azt hiszem, mert a szemét továbbra is eltakarta a kapucni. Fölvette a padjáról azt az egy szem füzetet és tollat, ami nála volt, majd egy szó nélkül elsétált Evelyn mellett.