Lezárt ügy. [Patrick Jane ff!]

1.

Martinez

Az ember mindenhez hozzátud szokni, csak idők kérdése. Nekem is illeszkednem kellett a társadalom egyébb rétegeihez, mostanra már szinte kimerítő. A kollégáimmal lassan tíz éve, hogy együtt dolgozok, de hozzám még mindig nem tudtak alkalmazkodni. Ennek hála pedig egy nap közölték velem, hogy áthelyeztek, mivel van olyan jó a munkám, mint a Sacramentoi egységnek.

Meg egy nagy szart, csak elegük lett belőlem.

Életemben nem hallottam olyat, hogy azért küldik el az embert, mert olyan jó lenne. Mindenki a legjobbat akarja magának, akkor miért ne tartanák meg a jó dolgozókat?

Ezen elmélkedtem, amikor már úton voltam Sacramentoba. Időm már nem volt, és a jeges utak nem könnyítették meg a helyzetemet. A helyet sem ismerem és ráadásul ma jön a költöztető is.

Mert máskor nyílván nem tud.

Mivel innentől Sacramentoban fogok dolgozni, jobbnak láttam elköltözni Los Angelesből. Legalább a fejem is kitisztúlhat, és végre csak előre kell tekintenem.

— Asszem ez lesz az... — Láttam meg az épületet, majd levettem a rádió hangerejét, mikor befordultam.

— Igazolványt. — Engedtem le az ablakomat, és ezzel beengedtem a hideget. A férfi pedig csak várt türelmesen. Nagy nehez előkotortam a jelvényem és elmagyaráztam neki miért is vagyok itt. Hallgatott figyelmesen, és diderget, így a kesztyűtartóból elővettem egy kézmelegítőt.

— Hideg van, látom már vörösek a kezei, nyugodtan vegye el. — Köszörültem meg a torkomat, túl rég óta nem szóltam emberhez. A férfi elfogatta és kicsit vidámabb arckifejezéssel bólintott, hogy mehetek.

Leparkoltam az autót és kiszáltam. A hideg kicsit sem hagyott időt, egyből megcsapta az arcomat és összébb húztam a kabátom. A hó pedig előszerettel kezdte ellepni a hajamat. Itt jöttem rá, hogy még sapkát sem hoztam.

De utálom a telet! Ennél rosszabb időszak nem is lehetne!

Kivettem a táskát, majd lezártam a kocsit és elindultam az épület felé. A bakancsom alja tele volt a sós, lucskos hóval, ami miatt többször is le kellett vernem az asztfaltra a lábam. Viszont, ahogy elnéztem, kevés itt az olyan ember, aki törődne ezzel. Legalább örömmel töltött el, hogy bent volt klíma. Leporoltam magam és mentem is fel a liftel.

Útbaigazítással megérkeztem az igazgatói irodába, ahol nyitva is volt az ajtó.

— Virgil Minelli? — Kopogtattam meg az ajtó keretet, mire az idős férfi felkapta a fejét és kérdőn pillantott rám. — Karen Martinez, engem helyeztek át ide a Los Angelesi rendőrkapitányságról. — Léptem beljebb és az asztala elé álltam.

— Á, Martinez! Vártam már önt, nyugodtan foglaljon helyet. — Inetett a kanapéra, majd helyet foglaltam. — Az aktája igazán érdekes, lenne hozzá egy-két szavam. — Lapozgatta a papírjaimat az asztalon, majd rám nézett, hátha lesz valamilyen reakcióm erre. De egyszerűen csak hidegen hagyott.

— Csak nyugodtan. Mivel a titkosított mellékletekhez ön hozzá tud férni, teljesen megértem, hogy elolvasta és utánna akar most járni. — Vontam vállat, arcán kisebb meglepetséget látam, majd szóra akarta nyitni a száját. — Viszont, a magánéletet nem keverjük a munkával, így kérem tartsa tiszteletben azt, hogy nem vagyok hajlandó több dolgot mondani, mint ami az aktámban van. Illetve, mivel titkosított, azt szeretném kérni öntől, hogy értesítsen, ha egy itteni dolgozóval megakarja osztani. — Folytattam mielőtt elkezdte volna. Hallgatott, majd halvány mosollyal fejet rázott.