Az elvarázsolt tündérherceg

21. fejezet - Ősfa

Az éjszaka újra és újra végigrágtam magam édesanyám levelén. Szóról szóra, mondatról mondatra, de képtelen voltam beletörődni a döntésébe. Mégis hogy kérheti tőlem azt, hogy ne menjek utánuk, amikor tudom, hova kerültek?

Álom nem jött a szememre, ami részben az én tudatos elhatározásom is volt. Minden alkalommal, amikor a szemhéjam lecsukódott, szemtelen karamell színű íriszek kísértettek. Valahányszor Ardryll felbukkant az álmaimban, a köztünk lévő kötelék éteri hangja megszólított. Hol nyugtatott, hol pedig bátorított, amitől zavarba ejtő módon a tündért sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint éber állapotomban.

Már bőven éjfél közelében járt az idő, amikor halkan kinyitottam a nyikorgó bejárati ajtót, vigyázva, nehogy felébresszem a nagyszüleimet. Egyik kezemben egy bögrében nagypapám almabora illatozott, a másikban pedig édesanyám levele volt, amelynek papírja túlságosan gyűrött lett ezalatt a két nap alatt.

A ház körül már minden elcsendesedett, néha egy-egy állati hang azért még felcsendült a hátsó istállóból. A nyári éjszaka puha sötétségbe burkolta a farmot, a mezők felől tücskök ciripelése hallatszott, a veranda fölött lógó lámpa halvány sárga fénye éppen csak annyira világította meg a lépcsőt, hogy ne vesszenek el teljesen az árnyékok.

Leültem a felső lépcsőfokra, majd mélyet lélegeztem a széna illatú levegőből, záróakkordként pedig kortyoltam egyet az édes nedűből. Bizarr dolgok történtek ebben a pár napban, amit még mindig nem fogtam fel teljesen, de egy valamiben biztos voltam, rendíthetetlenül: annyi bizonytalan év után végre látni fogom a szüleimet. Mégpedig ezen a nyáron.

Ismételten kortyoltam egyet az almaborból, majd a távolba való révedésből visszatértem az ölemben heverő levélhez.

- Anya... - mormoltam halkan, mintha még most is meghallhatná.

A ház előtt magasodó cseresznyefa lombja halkan megzörrent, amire egyből felkaptam a fejem. A mellkasomban feléledő nyugodtság azonban nem hagyta, hogy eluralkodjon rajtam a félelem. És tudtam is, hogy miért.

A kötelék. Ardryll.

Először csak egy sötétebb árnyék mozdult a levelek között, aztán egy alak ereszkedett le az ágak közül könnyed mozdulattal, mintha az egész nem lenne bonyolultabb egy egyszerű lépésnél az utcán.

Ardryll hangtalanul ért földet a fűben.

- Nem alszol - jegyezte meg nyugodtan, a hangjában egy cseppnyivel mélyebb tónussal. Ezek szerint akkor neki sem lehetett valami zavartalan estéje.

Egy pillanatig csak néztem, majd nagyokat pislogva - miután felfogtam, mi is játszódott le a szemeim előtt -, a cseresznyefa lombkoronájára böktem.

- Te... ott voltál fent?

Ardryll követte a tekintetemet a fára, majd vissza rám. A szája sarkában megjelent az a halvány, pimasz félmosoly, ami már annyira hozzá tartozott.

- Igen.

Hunyorogtam.

- Mármint... egész este? - kérdeztem, majd elgondolkodva meredtem rá.

Valóban, eddig még sosem láttam a szobám környékén, ahová a nagyi neki is ugyanúgy megágyazott. A gondolatra egy kisebb ideges remegés zúgott végig az ereimben, és valami más, ami megmagyarázhatatlan sóvárgást ébresztett a bensőmben.

Minden egyes éjszakát ezen a kényelmetlen fán töltött volna, amíg én a pihe-puha ágyamban pihentem?

- Többnyire.