Stab First, Flirt Later

1. Én, a kávém és egy démon a pokolból

Nincs is annál romantikusabb, mint amikor van egy párod, aki azzal kelt, hogy lassan föléd hajol, és valami „jó reggelt, álomszuszék” vagy hasonló hangzatú mondatot suttog el egy cuppanósféle puszi kíséretében.
Ilyenkor az ember értékesnek és megbecsültnek érzi magát a szeretett fél figyelmének nem létező geometriai középpontjában.
Na most képzeld el ezt a jelenetet olyan kontextusban is, hogy egyedül laksz, és legutoljára három évvel ezelőtt randiztál – az is szarul sült el…
Ha pedig az exed éjnek idején benindzsázna az ablakodon, hogy reggel ilyen mutatványt kivitelezzen, távolságtartási végzés kiállíttatására vetemednél, nem megbocsátanál...

Ilyen körülmények között éltem én át azt a „jó reggelt, álomszuszék”- ot…

Alaphelyzetben nem jellemző rám, hogy kipattanok az ágyból. Sőt… sehogy sem pattogok. A hasonló tornagyakorlatokat kivitelezze, akinek két anyja van, és az egyik közülük egy kalapos kecske.
Vagy valamelyik idióta pompom picsa a gimiből, aki tuti nem ébredne mellettem… (abból kiindulva, hogy évekig gúnyoltak a pattanásaim és a fogszabályzóm miatt).

Most azonban nem kellett az a tripla kávé, hogy megiramodjak. Egy sor anyázás és egy takaróba csavarodott láb kibogozását követően a padlón voltam (kivételesen fizikálisan és nem képletesen értve).
A férfi, akinek a hangja egyébként mély, kissé rekedtes és határozottan megnyugtató volt – ahhoz képest, hogy a szarházi betört hozzám –, fölém magaslott (na nem mintha olyan magas lett volna, de én a földön voltam, leesett helyzetben, ő meg épp álldogált… Tehát szigorúan relatívan véve jelenleg magasnak minősült… Viszonylagosan).

– Mi a… – kezdtem volna bele a dologba. Túl sok kérdésem volt. Hogy mit keres itt…? Hogy jutott be? Most ki fog rabolni? Netán talán meg is öl? Milyen parfümöt használ (mert éppenséggel nagyon tetszik az illata)? (Finom, nem hivalkodó. Egy jófajta kis illat, tényleg.)

– Te vagy Patrick Galante? – kérdezte olyan széles vigyorral, ami a megengedettnél több fogat fedett fel számomra. Hát, a látványt követően most nem szívesen lettem volna Patrick Galante… De ettől független pechemre az voltam.

– Aha… – feleltem végül rendkívül intelligensen, azt is elfeledve, hogy ezer meg egy kérdésem lenne hozzá.

– Akkor rábasztál, öcsi! – ezzel a mondatával most már ezer meg kettő…

                                🎈

Gondolom, megesett már mindenkivel olyan, hogy szar helyzetbe került, és elhagyta az időnként talán túl lepcses pofázmányát egy olyan mondat, hogy „eladnám a lelkemet, ha…”.

Ez jobb esetben akkor hangzik el, ha valami nagyon szürreális dolog kerül álmaink középpontjába.
Eladnád a vesédet egy koncertjegyért. A májad egy részét, hogy elhagyhasd az országodat.
De a lelket… Jobb esetben valami ennél sokkal érdemesebb dologra ajánlod fel.

Nos, az én lepcses pofámat kereken tíz éve hagyta el ez a kifejezés:
„Eladnám a lelkemet, ha nem buknék meg történelemből.”
Ki a pöcsöm mond ilyet?

Tizenhat voltam, és nagyon, de nagyon untam az évszámok bogarászását.
Csináltam volna… valami bármi mást, és hát… nyilván nem gondoltam komolyan… Mármint…
A gimit úgy találták ki, hogy még a legtompább kanalak a fiókban is átcsússzanak egy kettessel. Nem nagy dolog.
Ezért is… egy lélek? Legalább egy jó csajért, vagy gazdagságért adtam volna el, vagy valami.

Nos… akkor tényleg kettest kaptam töriből.
Most meg kettesben voltam egy démonnal. Akit Spencer Charnasnak hívtak, és annyira volt fenyegető aurája, mint a szomszédom yorkijának Mr. Snips-nek.

– Keresztúti démon vagy? – kérdeztem, előhalászva az összes démoniféle tudásomat (aminek kilencven százaléka az Odaátból származott… Nyilvánvalóan. A maradék tíz százalék olyan fanfiction-ökből, amiket tagadnám, hogy elolvastam és amik talán egy kicsit erős és más jellegű tudással vérteznének fel a pokolfajzat ellen.)

– A pokol egyik hercege vagyok. Az alkuk betartatója, a lelkek elkárhoztatója, a sötétség… – csak pislogtam a számomra „fiktívnek” tűnő rangok hallatán.
Ezt vajon mindet mindig el is sorolja? Az áldozatai az unalomba halnak bele? Baszki, szerinted miért egy töri kettesért adtam el a lelkem. Úgy nézek én ki, mint aki ebből bármit is megjegyez?

– Most azért akarod megbaszni a hullámat, mert hülyeséget mondtam kiskölyökként? Ne már! Tizenhat voltam! Még inni sem ihattam… Hivatalosan – fakadtam ki.

A démon egy pillanatra összezavarodottan felvonta a szemöldökét.
Azóta mindketten az ágyamon csücsültünk törökülésbe.
Egy normális ember talán nem hagyta volna, hogy a lelkét elrabolni készülő démon a SpongyaBob-os ágytakarójára tegye az ülepét, de szerettem nyugodtan meginni a kávémat és az ha valaki ácsorog közben mellettem az ezt nagyon ellehetetlenítette. Egyszerűen zavart volna.
Ezt ráadásul igazán meg is várhatta.

Egyébként ahhoz képest, hogy úgy jelent meg, mint az apokalipszis Halál nevű lovasa – talpig feketében, hosszú kabátban, meg minden –, egy nyuszikás zoknit viselt, ami rendesen megrongálta a rosszfiú-imidzsét.
Mert persze azt a böhöm ronda bakancsot nyilván levetettem vele… Itt nem fog mocskolni...

– Én csak a lelkedet terveztem lerángatni a pokolba. Hullák persze mindig vannak, de "baszásról" szó sem volt.
Ahhoz előbb el kellene vigyelek egy rendes kávézóba, nem?
Ha a hulláddal állítok be egy kávézóba, az felkavarhatja az embereket… - most rajtam volt a pislogás sora. Tőlem ez a gesztus kb. úgy nézhetett ki kívülről, mintha pillanatragasztó csöppent volna egy levelibéka szemébe. Egy örökkévalóságnak éreztem mire újra kinyitottam.

– Ez… ezt csak egy szófordulatnak szántam, és nem kifejezetten tetszik, hogy ezt így átgondoltad. – megittam a kávém végét húzóra, ő meg úgy nézett rám, mintha azt fontolgatná, hogy keres egy épeszűbb áldozatot.
Nem tudom, mondtam-e már… de nem vagyok túl jó, ha ismerkedésre kerül a sor.
– Hogy működik ez az egész „leviszed a lelkemet a pokolba” dolog?

– Hát úgy, hogy meghalsz, természetesen.
Akkor a testedet elhagyja a lelked, én pedig kézen fogom, és megmutatom neki a liftet lefelé.
Elég egyszerű.

– De én nem tervezek a közeljövőben meghalni. Tudod, múlt hónapban vettem egy teknőst. Illene etetnem, meg hasonlók… - magyaráztam lassan.

– Erre tíz évvel ezelőtt kellett volna gondolnod.

– Ennek az egésznek nincs semmi értelme… – összegeztem szinte csak magamnak.
– Szoktál valami édeset enni a kávéra?
Én szoktam, kissé túl sokat is – összefogtam a hasamon a bőrt, mintha annyira nagyon husi lennék.
A démon pedig nem bírta tovább a fapofát vágni: elröhögte magát.
– Egy fánkot?

– Úgy érzem, nem fogod fel a helyzet súlyosságát… – rázta meg a fejét. Aztán elgyengült a sütemény hallatára.
– Milyen fánkot is, egészen pontosan?

A kávézást végül rózsaszín mázzal fedett (puncsos) fánkkal koronáztuk meg. Spencer a démon még birtokolt párat a rózsaszín cukormázakból az arcán abban a pillanatban is, amikor leszúrt... Csak úgy a semmiből. Azt hiszem tényleg nem vettem elég komolyan a helyzetet, de mire levontam a tanulságot már a földön feküdtem, arccal lefelé fordulva, alattam pedig egy kövér vértócsa formálódott. Azt hiszem már a tudattól, hogy leszúrtak szörnyet haltam mert a fájdalom nem ért el hozzám. Az a dolog, ami a lelkem lehetett Spencer felé fordult hitetlenséggel és a félelem árnyával az arcán.

- Fánkkal kínáltalak. Megosztottam veled a kávémat. A KÁVÉMAT! Erre leszúrsz? Ez most komoly? Ennyi? Ennyi neked az életem? - elkezdtem ütlegelni a kezét. Meglepetésemre meg tudtam érinteni. Ez a poklosdi biztos tiszta furcsán működik. Egy darabig még csapkodtam mielőtt elkapta a kezemet.

- Indulhatunk? Késésben volnánk...