Owned

Prológus

Péntek

- Szerintem Kicsim, ez jobban illik hozzád - tartotta maga elé a nő az általa választott ruhát, mutatva lányának, aki erre csak a száját húzta - Ne vágj pofákat, kislányom! - korholta le - Ma este lesz apád céges vacsorája és úgy, hogy mi is meg lettünk hívva, az a minimum, hogy szépen fogunk megjelenni.

- Tudom anya, de nem hiszem, hogy kisestélyiben kellene beállítani oda - magyarázta motyogva és  tekintetét inkább másfele vezette.

- A hely, ahova megyünk, az viszont olyan, hogy szerintem illendő lenne - jelentette ki, majd a lányhoz nyomta a ruhát - Na próbáld fel - biccentett fejével a próbafülkék felé. Annabell egy nagy levegőt vett, majd a kijelölt hely felé vette az irányt, ahol levéve utcai öltözékét, húzta magára az elegáns, fehér ruhát. Egy egyszerű, testhez simuló, spagettipántos ruha volt, mely míg derékban bő volt rá, addig máshol tökéletesen passzolt - Készen vagy már? - hallatszott fel anyja hangja, aki a kérdés után, azonnal bedugta fejét, meg sem várva a választ - Mondtam én, hogy ez sokkal jobb! - lépett be és végignézett lányán, aki saját magán nézegette a tükörben, azon gondolkodva, hogy eljátsza-e a beteget egy pár órán belül. Két ujj rántotta vissza gondolatmenetéből a valóságba, amik a derekánál lévő bő anyagot csípték össze- Miért vagy ilyen vékony? Híznod kéne lányom - Annabell sosem volt magas, sem telt. Mellei a testéhez képest arányosak voltak, fenekével együtt, de karjai és lábai vékonyak amiken az izmok is alig látszódtak. Bőre hó fehér volt, ami most a ruha miatt már emberibb színeket öltött rajta. Háta keskeny volt, és gerince szinte kidudorodott bőre alól. Porcelánfigura... - Ha veszünk ehhez egy fehér fűzőt, akkor szerintem rendben is leszünk.

- Egy este miatt, ne költsünk el ennyit, anya.

- Fontos apádnak. A főnöke egy perfekcionista és nem mehetünk oda csak úgy egy utcai kisruhában - magyarázta - Na vedd le, és induljunk.

...

Az autóból kiszállva a látványt ami a kis családot fogadta, szinte lélegzetelállító volt. Hatalmas ház, mely nem igazán illett bele a modern NewYork környezetébe és világába. Bár ez a hely egy félreeső erdő közelében foglalt helyet, de mintha maga a ház megállt volna az időben. Növények ölelték körbe különböző részeit, ezzel egy csipetnyi tanyasias hangulatot adva. Bentről lágy klasszikus zene szűrődött ki, és a teraszon, az elülső kert különböző részeiben Annabell számára idegen személyek beszélgettek jóízűen egy pohár ital, vagy egy cigaretta társaságában. Egyszerűen szemet gyönyörködtető volt amit maguk előtt láttak.

- Menjünk lányok, már várnak minket - szólalt meg a család feje, mire a másik kettő feleszmélve, követték őt befelé. Ahogy beértek, tucatnyi ember volt szétszórva az épület különböző sarkaiban, míg középen néhányan keringőztek. Annabell sosem látott még ilyen estélyt életében és nem is hallott róla, csak a filmekben volt szerencséje látni. De ez... Mintha csak visszareppentek volna az időben. Szép ruhák, öltönyök, lágy klasszikus zene és elegancia vette körbe. A plafonról kristályosan fénylő csillár lógott, mely megbabonázott minden ottlévőt. Nem volt itt semmi modern. Nem volt senki kezében telefon. Csak egy pohár ital, vagy kedvesének a tenyere, és ez így volt tökéletes.

- Mr.Doe - köszöntötte egy középkorú, koreai férfi Annabell apját, aki hatalmas mosollyal az ajkain kezetrázott vele - Örülök hogy eljött, már hiányoltuk - tekintete a plusz két vendégre terelődött - És kiket tisztelhetek a gyönyörű hölgyekben?

- Szeretném bemutatni bájos feleségemet, Coraline-t, és a kislányomat, Annabellt - lépett felesége mellé, és kezét, kedvese hátára simította - Lányok, Ő itt Mr. Kim.