A megtorlás

Minden akkor kezdődött, amikor megjelentek a képességeim. Egy teljesen átlagos családban nőttem fel, átlagos szülőkkel és nagyszülőkkel, átlagos rokonokkal. Semmi nem utalt arra, hogy bármilyen különleges adottságom lehet valaha is, emiatt is ért váratlanul, mikor 6 éves koromban elhajítottam egy labdát a felhők közé. Még talán magasabbra is. Mindig gúnyoltak valamiért az iskolában, ekkor éppen a siralmas kislabda hajításom miatt testnevelés órán. Ezen akartam mérgemben javítani, mikor megtörtént ez az eset. Nem volt tanúja a tettemnek így titokban tudtam tartani. Engem viszont kiváncsivá tett ez az eset és mivel egy kis faluban nőttem fel, könnyedén kísérletezhettem az erőmmel titokban, egy közeli szántóföldön. Édesanyámnak mindig azt hazudtam, hogy biciklizni megyek, így sokáig tudtam maradni. Napi 1-2 órát szántam erre. Nem voltam fogadott gyermek, így emiatt is furcsálltam a dolgot. Időről időre jelentek meg újabb és újabb adottságok. Először volt az erő, egyre nagyobb és nagyobb. Később a gyorsaság, másodpercek alatt tettem meg hatalmas távolságokat, ami miatt sokszor el is tévedtem, de hamar hazataláltam. Titokban kellett ezt tartanom, emiatt gyengének tettettem magam. Bántottak, piszkáltak, olykor meg is vertek, amit meg sem éreztem, de nem szabadott tudniuk. Úgy tettem, mintha fájna, mintha gyenge lennék, ami eddig is voltam. Nem üthettem vissza, nem védhettem meg magam, hiszen az végzetes is lehetett volna mások számára. A gyenge és törékeny emberi test számára. Sok képregényt, filmet és rajzfilmet láttam, imádtam a szuperhősöket, így tudtam, ezekkel az adottságokkal nem élhetek vissza. Ahogy idősödtem, úgy jöttek elő újabb és újabb tulajdonságok. Nem hatottak rám a betegségek, beértem kevesebb alvással és kevésbé voltam fáradékony. A testemen nem fogtak a pengék és az ütéseket sem éreztem. Nem tudom pontosan, hogy egyáltalán érezhetek-e fájdalmat, hiszen semmi és senki nem képes engem megsebesíteni. Ez mind a mai napig fennáll. A gondok akkor kezdődtek, mikor kiélesedtek az érzékeim. A legnagyobb problémát a hangok okozták. Emberek sikolyait hallottam, ahogy kegyelemért könyörögnek, ahogy fájdalmat éreznek. Eleinte nehéz volt, de megtanultam ezeket elnyomni. Viszont mindig velem maradtak a hallottak és bármikor hallahatom őket újra. Nagyritkán szoktam is, de figyelmen kívül hagyom őket. Helyesebben inkább hagytam, egészen mostanáig.
Mindig zavart, hogy bármikor segíthetnék az embereken, akiknek a sikolyát hallom, de nem tehetem, mert titokban kell tartanom. Nem tudhatja meg senki, milyen képességekkel rendelkezem. De megtanultam ezt elengedni, viszont az ezzel és a hangokkal járó fájdalom velem maradt, legtöbbször álmaimban jöttek elő rémálomként. Ekkor kezdtem el kedvelni azt a tulajdonságomat, hogy alig van szükségem alvásra. Elég volt hetente pár óra is és tökéletesen éreztem magam. Viszont álmatlan éjszakáimban sem maradhattam nyugton, ugyanis velem volt az az átok, ami minden embert is sújt. Gondolkodtam. Természetesen a fájdalmon, a hangokon és ezek elnyomásán. Tudtam, hogy ez lassan de biztosan az őrületbe kerget. Végül pedig mindez kifakadt belőlem. Mikor egy hozzám különösen közel álló ember sikolyát hallottam.
Épp a semmitmondó munkámból mentem haza este egyik munkatársammal, aki nagyon jó barátom lett. Nem volt életem során belőlük sok így mindegyiket megbecsültem.
A hazaút során különváltunk és ezután hallottam meg a sikolyait. Egy sötét utcából jöttek. Nem voltam amúgy sem messze így a segítségére siettem. Négy férfi támadta meg, kirabolták és meg akarták erőszakolni. Még épp időben értem oda. Mérhetetlen düh öntött el. Akkor és ott nem érdekelt a titkolózás és a következmények. El akartam őket pusztítani. Eltörölni őket a Földről.
Alkoholtól bűzlöttek és éreztem rajtuk a kábítószert is. Elég éles érzékeim voltak ehhez.
-Hagyjátok békén!
-Mit pofázol?-szólt hozzám az egyik az undorító, részeges hangján. Apám sokat ivott gyerekkoromban, emiatt különösen gyűlöltem az alkoholt.
-Eresszétek el!
-Ha nem, mit csinálsz?
-Megöllek mindnyájótokat! Kegyetlenül lemészárollak titeket!
-De nagy a szája valakinek. Kezdjétek a lánnyal fiúk, ezt a kis nyikhajt elintézem, aztán megbasszuk őt is.
Mikor egymás közvetlen közelébe értünk ütlegelni kezdett. Meg sem éreztem. Gyenge volt és törékeny. Akár egy apró csésze. Mikor látta, hogy az ütései hatástalanok megszeppent.
-Befejezted? Nagyszerű. Akkor most én jövök.
Megtagadtam és a falhoz vágtam őt. Azonnal szörnyet halt. A vére beterítette az egész falat. Ugyan alig értem hozza, éppen csak nem loccsant szét a falon. Erre a társai is felfigyeltek. Szólongatták, majd mikor közelebb léptek a testéhez teljesen elszörnyedtek.
-Meghalt! Ez az állat megölte! Ezért kinyírunk te rohadék! A kurva anyádat!
Nekem rontott az egyik, amire én egy ütéssel válaszoltam. A fejét mintha egy ágyúgolyó lőtte volna szét. A vére és a maradványai beterítették a kezemet és az utcát is. A másik kettő ezt látva teljesen megtört. Rémületük átjárta az egész utcát. Menekülni kezdtek. Persze nekem nem volt kihívás utolérni őket. Kicsit el is ragadtattam magam. Keresztül futottam az egyiken, csak a cipője maradt belőle. Engem teljesen beterített a vér és az utolsó megmaradt társukat is. Megragadtam a nyakát, magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek és az égbe emeltem. Láttam a szemében a félelmet. Az életéért könyörgött. A hitvány, mocskos, jelentéktelen életéért.
-Meg kellene köszönnöd nekem, hogy eddig élhettél. Én mindig hallottam miket tesz a fajtád az emberekkel. Hallottam a sikolyaikat, a könyörgéseiket az ilyen patkányok felé, mint te magas is vagy. Egy alattomos, mocskos kis patkány vagy. Az egész fajtád az. Hát nem érted? Nekem köszönheted, hogy eddig élhettél, hogy eddig engedtem neked, hogy élj. Mindannyiótoknak engedtem. De itt ennek vége van. Egyetlen pöccintésemmel átüthetem a mellkasod. Egyetlen szempillantás alatt kitéphetném a szíved és te ezt észre sem vennéd. Elég lenne egy tized másodperc és a maradványaidat a varjak csipegetnék. Nem tűröm tovább a fajtádat ezen a világon. Kiírtalak titeket, mint a kártevőket. Érted ezt? Semmi nem vagy csupán egy kártevő. Egy alantas féreg. Tudod mit tesznek az emberek a kártevő férgekkel? Eltapossák őket!
Ekkor földhoz csaptam és széttapostam a koponyáját. A gyenge, törékeny koponyáját. Ez volt a pillanat, amikor én is megtörtem. Éreztem, hogy ez még csak a kezdet volt.
Ez még csak a kezdet volt!