WONDER

1. ÁRNYAK (Pilot)

Dawnwood Dokkok, Pennsylvania

Gyermekként sosem féltem az árnyaktól. A bizonyosság, hogy még a legsötétebb vihar is elvonul egyszer élénken csengett a fülemben. Egy ideig pedig ez tényleg így is van. Felnővén azonban minden sarokban rémeket látok, melyek már nem bujkálnak az ágyam alatt. Mindenhol látom őket. Az életem részei. Hogy hoztam e néhány kétes, megkérdőjelezhető döntést? Igen, persze. De hisz ki nem? Meg kellett tanulnom saját magamról gondoskodni. Nem volt más választásom. Újra és újra átrágom azt az ominózus utolsó beszélgetést anyámmal, odahaza a tóparton, szürcsölgetve a szokásossá vált fahéjas kakaómat. - Jöjjön bármilyen nehézség, az árnyak közt mindig utat találhatsz. A szeretetem ugyanis állandó, mint a csillagok felettünk. Csak kövesd a fényüket és mindig hazatalálsz. - Ezután villanásként álmodok rémeket. Újraéltem a pillanatot, miközben lassan, egyik lépést a másik után szinte végtelennek érző perceken át követtem a két koporsót, elkísérve őket az úton, mely túl korán ért véget. A szívemben ürességet éreztem, keresve a szavakat, a szemeimből azonban egyetlen könnycseppet sem tudtam kifacsarni. Egészen addig, amíg megláttam a földet, mely emlékeztetett arra, hogy akkor, abban a pillanatban végső búcsút kell vegyek azon két szerettemtől, akiknek a világot köszönhetem. Élénken élnek a fejemben ezek a szavak. Újra és újra mondogatom magamnak, amikor esténként más-más férfiak játékszerévé válok. Ha csak egy percig is teret adtam volna az érzéseimnek, miközben izzadtságcseppek és nyáltengerek temetőjévé váltam, mára már biztosan egy kötéllel a nyakamon ért volna véget a történetem. Ők hangosan felnyögtek az élvezettől, én pedig szétfeszített lábakkal vártam, hogy végezzenek. Pusztán azért, hogy legyen miből másnap vacsorát főznöm. Megvásároltak engem, így pedig egy ideig ők dönthettek afelől, hogy meddig rendelkezhetnek felettem. Úgy érzem egy ajtó bezárult mögöttem. A lábnyomokat, melyeket hagytam már mind elmosták a viharos éjszakák. Én pedig csak futok és futok az úton, követve a csillagokat. Abban a reményben, hogy egy nap hazatalálok. És tudjátok mit? Ha egyszer megtalálom az új otthonomat, az lesz csak az igazi csoda.

Későre járt, nekem pedig jelenésem volt Dawnwood egyik félre eső gyártelepén, ahol egy csapat politikust kellett egy kis időre boldoggá tennem. A várost az 1800-as évek közepén alapította négy főnemesi család, a terület gazdag erőforrásainak köszönhetően pedig hamar a környékbeli iparosodás központjává vált. Az elkövetkező több, mint százhetven évben kiemelkedő presztízst szerzett magának, mint Pennsylvania állam egyik legnagyobb múltú kisvárosa. Majd tizenöt ezres populációjának köszönhetően persze mégiscsak elbújhat Philadelphia mellett, az utóbbi években pedig számos munkavállaló vándorolt át a nagyvárosba, hogy jobb életkörülményeket biztosítson magának vagy épp családjának. Az én esetemben ez hasonlóképpen volt, hiszen a legtöbb kuncsaftomnak volt veszíteni valója, így a diszkréció adott és elvárt a munkáim során. Dawnwood-ban pedig a falnak is füle van. Éppen ezért kétkedve mondtam igent rá, amikor a főnököm felhívott az ajánlattal. Kezdetben a gyomrom felfordult a gondolattól, hogy első alkalommal több ember veheti majd igénybe a testem, hogy ürítsen magán, vagy épp rajtam vezethesse le a feszültséget az otthon melegét nyújtó asszony helyett.
Jó pénzre nem mondunk nemet, ezt az első főnökömtől tanultam, plusz volt valami veszélyesen izgalmas abban, hogy néhány igen nagy embert kellett kielégítenem. Tudom, ez kissé betegen hangzik, de ha belegondoltok, annak ellenére, hogy én csupán eszköz voltam a számukra, közben a golyóikat szorongathattam. Az is érdekelt, hogy pontosan kik ők és miért pont ezt a helyet választották erre az alkalomra. Mégis miért akartak az állam egyik legnagyobb városa helyett pont egy kisváros félreeső helyén találkozni velem? Mint korábban említettem, itt a falnak is füle van.

Sétálgattam a sikátorok között, követve az  üzenetben leírt, részletes utasításokat. A telihold fénye sötét árnyékokat vetett a konténerek közti területekre és bár nem voltam szívbajos, minden reccsenésre felkaptam a fejem. Nem mondanám, hogy féltem, de ínyemre sem szolgált, hogy ilyen veszélyes helyzetbe sodrom magam. Mondhatni ez a tökéletes hely egy gyilkossághoz. Sokszor végigfutott az elmémen annak gondolata, hogy egy szép napon rossz helyre lépek, megbotlok és vége a filmnek. Az életem egy szempillantás alatt az árnyak rabságába merül. Elveszítek mindent, amiért addig küzdöttem, én pedig semmit nem tehetek annak érdekében, hogy megmásítsam a múltamat. Az összes kemény döntés, az összes fájdalom, amivel szembenéztem, semmit sem érne. Rá kellett jönnöm, hogy el kell fogadnom mindazt, ami megváltoztathatatlan és meglátni azokat a lehetőségeket, melyek javíthatnak a jövőképemen. A mentális és fizikai egészségemen. A gyomromba görcsölő fájdalom okozója ugyanis nem más, mint a saját fejemben kialakult feszültség. Megpillantottam egy kis fényt, majd beszédzajra lettem figyelmes, amikor épp befordulni készültem egy kanyarnál. Kellett egy kis idő, mire megállapítottam, hogy a kuncsaftjaim azok, akik kint állnak a raktár előtt. A szagokból ítélve betépve jobban élvezik majd, miközben leszopom őket. Félig meddig azt sem tudják majd hol vannak, átadhatják magukat az ajkaim okozta élvezetnek. Én meg majd behányok utána az ízüktől. Már épp, hogy kiléptem volna félelmeim árnyékából, hogy a fény megvilágítsa frissen sminkelt arcom, amikor...