Tokyo revengers Oneshot

- Az enyém! - Yandere Rindou x Male reader

Néhány dolog az oc-ról: szőke rövid haja vana, zöld szeme, 18 éves, a neve Ichihara Itsuki.
(Nem volt túl sok fantáziám, ezért a fogalmazásom is gyatra lett és maga a sztori is nagyon cringe! Aki nem szeretne maradandó traumát/rémálmokat az ne olvassa!)

__________________________________

~Rindou szemszög~

– Kérlek ne! – ekkor ráléptem a nyakára, ami így eltört. Még egy elhaló sikolyt hallatott, aztán végleg lecsukta szemeit. Ez a fiú ártott Neki... Az ilyen embereknek meg kell halniuk! Soha sem fogom hagyni, hogy bántsák az én drága Itsukimat!

Magam egy kicsit leporolva indultam haza. Éjfél tájt járhattunk, úgyhogy az embereknek nem igazán tűnt fel a véres ruhám. Mentem előre és előre. Egy szerelmes párocska haladt el mellettem. Egyből Ő jutott eszembe... Ugyan, Ő csak egy távoli ismerősként tekint rám, de én sokkalta többet látok benne. Szeretem Itsukit! Mióta meglátttam, azóta már-már a függőjévé váltam. Neki fogalma sincs mit tesz velem nap, mint nap! Jelenleg sétálok el a háza előtt. Akaratomon kívül elmosolyodok. Kattant egyet a zár, majd Itsuki lépett ki. Álmos tekintetét rám emelte.

– Oh, Rindou-kun, rég láttalak! – vigyorogva intett egyet.

– Aha, régen... – leheltem. De én délután láttalak...

– Rindou-kun, te tiszta vér vagy! Gyere be ellátlak! – kezdte aggódva. Az a baj, hogy ez nem az én vérem, Itsuki...

– Nem szükséges, nem akarlak terhelni! – indultam volna, ha Itsuki nem futott volna utánam. – Mondtam, hogy nem kell! Csak egy kis verekedés volt! Semmi bajom, ez nem az én vérem! – a tekintete a félelmet és a meglepődést tükrözte.

– Mi...? Ez..... Nem.... A..... Te.... Véred....? – kérdezte ijedten.

– Nem. De akié ez a vér, az megérdemelte. Hozzá mert érni ahoz, ami az ENYÉM! – külön kihangsúlyoztam az "enyém" szót.

– Mi volt az, amihez hozzáért? – nyelt egyet.

– Azt nem fontos tudnod. – motyogtam. Nem mondhatom azt neki, hogy: Bocs, amúgy te vagy az. Ha ezt mondanám, valószínűleg megutálna. Majd idővel megtudja. – Én megyek. Szia, Itsuki! – hátat fordítottam neki, majd menetközben intettem.

– Szhi... Ah... – flusztráltan kifújta a levegőt.

Beléptem a Rannal közös lakásunkba. A bátyám a kanapén fekve TV-t nézett. A konyhába mentem és kivettem a hűtőből egy üveg kólát. Letettem a pultra, aztán elmentem átöltözni. Visszaérve, felkaptam az üdítőm és helyet foglaltam Ran mellett.

– Ma a szokásosnál is furcsább vagy. Mi a baj? – kérdezte Ran.

– Ma találkoztam Itsukival! Meglátott véres ruhában és kérdezősködni kezdett. Nem tudtam neki mindenre válaszolni, így inkább lekoptattam és elhúztam. – fújtatva lehajtottam a fejem. – De a pozitívum az, hogy sikerült elintézni azt a tagot, aki nyomult rá! –felsóhajtottam.

– Öcsi, előbb-utóbb muszáj lesz megtudnia, nem folytathatod ezt életed végéig. Itsuki megfogja érteni, már nagy fiú. – mondta a bátyám még mindig a TV-t bámulva.

– Ha ez ilyen egyszerű lenne... Neked könnyű lehet, bomlanak utánad a jobbál jobb csajok. És szerezhettél magadnak egy csodaszép barátnőt, Nozomit. Nekem ez nehezebb, Ran. Japánban  homofóbok az emberek, ezért nincs túl sok hozzám hasonló ember. Vagy ha van is, akkor nem meri felválalni. Van egy olyan érzésem, hogy ez így nem lesz jó. Egy kicsit tényleg igazad van, lassan be kell vallanom Itsukinak ezt az egészet. Nem tarthatom örökké magamban. – mondtam. Ran a vállamra tette a kezét.