AkaYuki történetek

3. Alvási szokások

Sziasztok! Jó sok ideje nem raktam ki semmit, nem csak ide, de a másik ficemhez, a Jégesőhöz sem - már majdnem megvan amúgy a fejezet, de szokás szerint lassú vagyok, viszont támadt egy ilyen jó kis külön rész ötletem, szóval...
Jó olvasást! ^^

Akashi sosem volt jó alvó – legalábbis nem emlékezett rá, hogy valaha is az lett volna. Persze sokszor az alvás amúgy is másodlagos volt a kötelességei mellett, így mikor sok volt a feladata, az alvásra szánt ideje pedig kevés, a fáradtság könnyen győzedelmeskedett felette.
Mikor kicsi volt, mielőtt az anyja meghalt, nem emlékezett rá túlságosan, hogyan és mennyit aludt, de pont emiatt feltételezte, hogy minden bizonnyal nyugodtan és jól. Hogy utána mi történt, arra nem szívesen emlékezett vissza.
A másik személyiségének nem voltak ilyen gondjai – nem volt olyan gyenge, hogy az érzelmi állapota befolyásolja az alvóképességét. Miután ő visszakapta a helyét, miután legyőzték és újra önmaga volt, az alvás még akkor is bajosan ment néha.

Már rég nem szorongott a hagyományosan vett értelemben, már azelőtt se, hogy a személyisége kettészakadt volna, mégis mindig volt egy érzés benne, amit nem tudott megmagyarázni, és akármennyire próbálkozott, nem tudta kiölni magából. Ez okozta az álmatlan éjszakákat, és ez okozta azt a nyomorúságos, kiégett lélekállapotát is, ami azután is vele maradt, miután legyőzték.

Mindezt figyelembe véve igazából evidens volt, szinte az első pillanattól kezdve előre elrendeltetett, hogy meg fogja szeretni Yukijit.
Olyan volt számára, mint a mágnes, mint a szomjazó embernek a víz, vagy a fázó embernek egy kis melegség.
És bár Yukiji abban a hitben élt – legalábbis sokszor hangoztatta -, hogy ő, Akashi Seijuurou mindent tud, és ez többnyire igaz is volt, azt mégsem tudta sehogy se kitalálni, hogy lehet valaki olyan szívet melengetően tökéletes, mint a lány.
Az elején nagyon sokat gondolkodott rajta, próbálta megfejteni, de aztán szépen lassan felhagyott vele – az ilyen jó dolgok az életben talán nem megfejthetők, legalábbis erre a következtetésre jutott. És bár a megfejtésre irányuló ambícióit jórészt elengedte, gondolkodni rajta nem felejtett el; nem is tudott volna.
Néha semmi másra sem tudott gondolni rajta kívül – lehunyta a szemét, és őt látta maga előtt, ahogy rajzaiba feledkezve eltűri a haját, ahogy együttérző tekintettel méricskéli őt, ahogy mosolyog, és ahogy ettől a mosolytól ő úgy érzi, talán nem is olyan megbocsáthatatlanok a dolgok, amiket tett.

Élénken élt benne a pillanat, mikor először szólt hozzá a lányhoz – mert bár a másik személyisége már beszélt vele, igazából akkor ő még egyszer sem. Yukijinek nagyon más lehetett akkor a véleménye a helyzetről, mint neki – nem tudta, legalábbis nem igazán, hogy számára ez lesz az első közös beszélgetésük. Hogy amikor rámosolygott, amikor a nevén szólította, amikor megkérdezte, mit rajzol, vagy kérte, hogy menjenek együtt haza, neki azok mind újként hatottak – ahogy az is, amikor megérintette a vállát, vagy amikor érezte a bűntudat keserű érzését a szájában, mikor ezek után Yukiji elsírta magát.
Nem akart ráijeszteni, jóvá akarta tenni a dolgokat, de eléggé lehetetlen vállalkozásnak tűnt, és igazából már akkor is szörnyű embernek tartotta magát, amiért ennyire erőlteti a dolgot. Valóban fontos volt a lánynak, hogy bocsánatot kérjen? Vagy csak magát akarta nyugtatni vele, és sokkal kegyelmesebb lett volna, ha inkább békén hagyja őt?
Ezeket már akkor is végiggondolta, de kényelmesebb volt elnyomni a kételyeit, úgy tenni, mintha kicsit sem maga miatt tenné az egészet. Persze, fontos volt neki, hogy bocsánatot kérhessen – nem lett volna különb szörnyeteg az akkori másik énjénél, ha nem lett volna az. De mégis, mikor arra gondolt, hogy a lány érdekében inkább visszavonul, olyan rossz érzés kerítette hatalmába, hogy egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett.

Önzőnek érezte magát, abban a pillanatban rendkívül önzőnek.
Mégis utána ment, mikor elfutott, és mégis megjelent reggel a kapujuk előtt, hogy iskolába kísérhesse – és csöppet sem érezte magát rosszul miatta.
Sőt mi több, igazán meglepődött, hogy képes még ilyen őszinte örömre.
Ő nem látta az aurákat, nem úgy mint Yukiji – nincs az egész világon még egy olyan, mint Yukiji - , de úgy vélte, a lánynak biztos valami gyönyörű, szívélyes színkavalkádból áll az aurája, mert amikor a közelébe ment, úgy érezte, mintha a nap is fényesebben sütne. És aztán hiába köszönt el tőle, hiába ment haza, hiába nem volt a lány még csak a környékén sem, mintha nyomott hagyott volna rajta a jelenléte. Akár azt is lehetne mondani, hogy függővé tette őt az érzés.

Így hát amikor fény derült az ő kis titkára, ráadásul pont olyan szörnyen kellemetlen módon, hogy még felkészíteni se tudta rá a lányt előtte, az olyan érzés volt számára, mintha kitéptek volna belőle valamit. Miután aznap hazament, miután minden kötelességét letudta és teljesen egyedül ült a szobája magányában, akkor érte csak őt igazán a hidegzuhany – mintha átszakadt volna benne egy gát, amit a belé nevelt tartás és kifinomultság tartott csak fenn ezidáig; valóban úgy is érezte, mintha hideg víz alá nyomták volna a fejét. Fájdalmas volt, kegyetlen érzés, de nem hibáztatta érte Yukijit, hiszen csakis ő tehetett az egészről, de ha magát a kínt ki is bírta volt, a bizonytalanságot már annál kevésbé tudta elviselni – ugyanis a másik személyiségével ellentétben ő nem volt biztos benne, hogy Yukiji még így is őt választaná. És ez az érzés minden nappal, minden órával, perccel és másodperccel csak egyre súlyosabb lett – minden pillanattal egyre kevésbé hitte el, hogy még helyre tudja hozni a dolgokat.
Hiszen miért is akarná őt Yukiji ennyire? Hazudott neki, olyan dolgoknak tette ki őt, amit ő biztos nem bocsátott volna meg másnak, és szinte teljes egészében ellehetetlenítette a helyzetet ahhoz, hogy kettőjük között bármi lehessen.

És mégis, ennek ellenére, mikor már, ha fel nem is adta, de kezdett beletörődni a sorsába – mikor már a másik énje is kezdte úgy érezni, hogy talán mégsem a vártnak megfelelően fognak alakulni a dolgok – Yukiji egész egyszerűen meggondolta magát.
Nem tudta, mivel érdemelte ki. Tényleg, a mai napig nem tudta elképzelni.
De akkor Yukiji megcsókolta, ő pedig mintha megint kapott volna levegőt, és azóta is önkéntelenül mosoly szökött az ajkára, ha eszébe jutott.
Nem gondolta volna, hogy fog még valaha önfeledten mosolyogni.

Most is mosolygott, bár eléggé halványan. Ahogy feküdt az ágyában, a hold halovány fénye épp annyira sütött be az ablakon, hogy jól lássa a kezét, miközben óvatosan a kezébe vett néhány tincset Yukiji hihetetlenül selymes, hosszú, barna hajából.
A lány neki háttal aludt – szinte mindig az oldalán feküdt, felhúzott lábbal, a párnáját ölelve. Nyugodtnak tűnt, olyan háborítatlannak, közben benne pedig túlcsordultak az érzelmek, ahogy arra gondolt, milyen szerencsés is valójában.

Igen, Akashi sohasem volt igazán jó alvó. Ha valamikor tudott jól aludni, általában azért, mert túl fáradt volt ahhoz, hogy bármi más érdekelje, de a mai nap nem volt olyan kimerítő, hogy ez igaz legyen.
Elengedte a lány haját és közelebb bújt hozzá a takaró alatt, válaszul pedig Yukiji is szinte azonnal közelebb fészkelte magát hozzá.
És bár Akashi nem volt jó alvó, ahogy ott feküdt az ágyában az alvó Yukijivel a karjaiban, szinte egy szempillantás alatt elaludt.

Köszi, hogy elolvastad! ^^
Külön megjegyezném, hogy aki esetleg még emlékszik arra a feledik részre az Akashi mondja...-ban, ahol Hideo szemszögéből tudhatjuk meg, mit érez Yukiji iránt, nos... Látható különbségek vannak aközött, mit emel ki Akashi, és mit Hideo.
Szerintem egész jó kis ova lett ebből az ötletből, bár kissé rövid, de Akashi szemszögét nem hinném, hogy bele lehetne sűríteni egy részbe amúgy sem - viszont, ha van olyan jelenet, amit szívesen olvasnátok az ő szemszögéből, írjátok meg nyugodtan, hátha ihletet tudok meríteni belőle :D
További szép napot! ^^