Éjsötét Bűvölet /jonghwa

első fejezet

Kezdett magához térni. Puha, hosszú kéz simogatta a homlokát, testébe irgalmatlan fájdalom sugárzott. Amint égő tekintete kitisztult, maga előtt látott egy idegent. Égboltra emlékeztető szemében ott ültek a csillagok, feszültségtől piros volt a bőre. Túlságosan jóképű volt, ráadásképp indigókék zakója kiemelte széles vállát. Itt guggolt mellette, megszorította a karját. 

– Hol vagyok? – nyögte – Ki vagy te?

A szépséges idegen igazított egyet a ruháján, majd aggódva hátranézett. Riadt, egymást szorongató diákok állták körbe, mellette idősebb asszonyok csoportja sóhajtozott. 

–  Jöjjenek, felébredt. 

Hatalmas belmagasságú aulában volt, antik osztálytablók és szikkadt növények vették körbe. Tudósok mellszobrai és domborműves álmennyezet keretezte folyosókat, az épület több száz évesnek tűnt. A padló csiszolatlan, máztalan parketta, ahogy maga alá nézett, barnásvörös színű, hideg szőnyegen ült. 

Felfordult a gyomra, amikor felfogta, hogy a tulajdon vére színezte át. 

– Jesszusom! – kiabálta – a karom! 

Menekülni akart, de a srác erősen lefogta, zavarba ejtően közel hajolva hozzá. A keze vérben ázott ahogyan próbálta leszorítani. 

– Maradj nyugton – utasította mély hangján – segítünk. 

Az asszonyok a hónuk alá fogták, erősen és céltudatosan elvitték a diákok között, egy fürdő helyiségbe. 

Testébe nem tért vissza az élet, még akkor sem, amikor négyen emelték bele a habos; gyógyfüvekkel teleszórt kádba. A hő érintése bizsergette a végtagjait, a sebeit marni kezdte a szappan. Gyors kezek mosdatták, a hab csak repült ide-oda, buborékokat képezve a meredt arca elé. Amint mindene ragyogott, és egyedül hagyták. Csupasz testére lenézve borzalmas látvány fogadta, emberi tűrőképességet meghaladó sérülések, ütések. A vér tintaként gomolyogva befestette körülötte a vizet. 

– Mi a fasz? – motyogta, majd összehúzta magát.

Nem volt ereje felüvölteni, mert mindenét felélte. Emlékeiben nem talált magyarázatot erre, és minél jobban erőltette, annál jobban fájt a feje. 

Lépéseket hallott lassan, kopogva közeledni. Oda érkezett a kádja mellé, így hát, felnézett. 

– Szólj, ha kezd kihűlni – lötykölte kezével a vizet fehér egy hajú, szemüveges fickó. Markáns orra a háromszög alakú szemei között ült, hosszúkás ajkát érzelemmentes mosolyra húzta. Köpönyege lesimult a testén és végig terült a padlón. 

– A nevem Dr. Randall. Én vagyok a Raveneye igazgatója és orvosprofesszora – mutatkozott be – Mostantól mi fogunk rád ügyelni ennek az épületnek a falai közt, hiszen súlyos betegséggel kell megküzdened. 

A fiú tovább bámulta a sebeit. Ez a pali nem normális. 

 – Figyelsz rám, Seonghwa? 

Felkapta a fejét. Talán, mintha ismerte volna ezt a nevet. Megrágta magában a hangzását, szótagolta, amíg ismerőssé nem vált – “Csillaggá válni” – a jelentése. Üresen bámult vissza a doktorra, lenyelte torkában a szorító érzést. 

– Ha készen állsz, mondd el, amire emlékszel. 

– Ez a nevem?

A doktor bólintott. 

– Egy kis falu szélén találtunk rád. Tudod, hogy kerültél oda? – Nyúlánk alakja felé magasodott, majd a székre szépen összehajtogatott ruhát rakott.