miserere mei - bleach one shots

ᴉɾuᴉɥS oʞɐɹᴉH - ˙I

– Nem kérek fánkot, ne szórakozz! – Gyorsan befejezted a rendelését, de, mert Shinji elégedetlenül ciccegett, amikor a fizetés ikonra akartál nyomni, egy epres shake-et dobtál a kosarába. – Remélem, szereted – mondtad –, mert én nem fogadhatom el, szóval nem fogom meginni.

– Ne csináld már – nyaggatott Shinji –, ez ajándék. Ajándékot illetlenség visszautasítani, de mondhatom azt is, durva sértés, szóval ne sérts meg ezzel!

– Mégis melyik bolygóról jöttél? – Újra feltűnt a kínos mosoly az arcodon, egy kis nevetéssel kiegészülve. Nem akartál belemenni a játszadozásába, de Shinji a nevetést jó jelnek vette és élénken tolt be egy papírpénzt az automata nyílásába, miután leadtad a rendelését.

– Most próbáltál megsérteni? – Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy komolyan gondolja, hiába grimaszolt, kifejezve állítólagos nemtetszését.

Tovább ingattad a fejed, közben kezdted felvenni a gépnél a saját rendelésedet, ami alig telt egy percbe, és végre kiállhattál a sorból, a valamivel szellősebb vendégtérbe érve. Shinji nem tágított mellőled; kezében a blokkal, veled együtt indult a pulthoz, és a tekintetét közted, valamint a falon lévő kijelző között járatta. Volt egy kétszemélyes, üres asztal az egyik sarokban, amit kiszemeltél magadnak, és miután megkaptad a rendelésed, leültél, Shinji pedig a lehető legtermészetesebben a veled szemközti székre telepedett.

– Tessék, a shake-ed – adta oda a poharat azonnal, majd feltámaszkodott a tálcája mellett, és fél kézzel a szendvicse papírját kezdte bontogatni. – Mondd, kedves és szép kislány, hogy hívnak? – Még mindig mosolygott rád azzal a furcsa mosollyal, ami az összes fogát láttatta, neked pedig tovább lúdbőrzött a karod ettől, pedig semmi fenyegető nem volt benne.

A fiú egésze hihetetlen benyomást keltett, mintha tényleg egy másik életből csöppent volna: ugyan fiatal volt, öreges, drapp inget, kék csíkos nyakkendőt és barna szövetnadrágot viselt; arcélig érő egyenes apródfrizurája volt hasonlóan egyenes frufruval, amitől hátulról, a ruháit leszámítva egy szép külföldi lánynak nézhetted volna. Minden végtagja hosszú és karcsú volt, amit még hangsúlyosabbá tett az öltözéke; a tekintete hol feszült figyelemről, hol báva közönyről árulkodott, de a szemét még akkor is gyakran nyugtatta rajtad.

Sokat beszélt, és néhány mondat után legalább a hangja furcsaságát meg tudtad fejteni: nem a sztenderd japánt beszélte. Finom kansai akcentusa volt, ami dallamossá, de olykor darabossá tette a beszédét, ezért tartottad már a kezdetekkor is annyira különösnek.

Korábban ő említett durva sértést, de te ugyanígy érezted, hogy ismét a személyes teredbe hatolt, mikor engedély nélkül leült az asztalodhoz. Mégis hajlandó voltál neki elnézni, mert nem tudtad komolyan venni a megnyilvánulásait. A szánalmas és aranyos közt ingadozó viselkedés akkor épp az utóbbihoz állt közelebb, ezért nevetve elvetted a poharat tőle és felpattintottad a tetejét, nem bajlódtál a vele járó szívószállal.

– Köszönöm – mondtad –, és kérlek, tartózkodj az ilyen becenevektől. Szólíts (név)-nek, nem szeretem, ha idegenek babázni próbálnak.

– Hirako Shinji vagyok – nézett egyenesen rád még mindig támaszkodva, valamivel komolyabban –, most már nem számítok idegennek. Örülök, hogy megismerhetlek, kedves – folytatta, beleharapva a szendvicsébe, és láthatóan nem zavarta a rágás közben kásássá váló hangja. – Ha nem jössz, ezer évig szenvedtem volna a rendeléssel. Mégis mióta működik ez így? – tűnődött. Úgy érezted, ez nem neked szól, csak hangosan gondolkozik.

Shinji viselkedése nagyon messze állt a normálistól, de viccesnek találtad, az újabb kis becézést pedig elengedted a füled mellett. Nem keltett fenyegető érzést benned, de nem is akartad bátorítani a folytatásra. Ritkán esett meg, hogy valaki rövid idő alatt jó benyomást tegyen rád, de a veled szemben csámcsogó Shinjinek sikerült. Beleittál az epershake-be, hogy elrejtsd a mosolyod, de a másik figyelmét így sem kerülte el.