Igéző Szemeid

Élni vagy túlélni

Reggel, mikor ki nyitottam szemeim úgy éreztem mintha egy hatalmas űr lenne a mellkasomban. Nagyobb mint eddig. Ezt nem tudtam csak ugy félre tenni most, ezzel kezdenem kellett valamit. Ugy éreztem tehetetlen vagyok.
De ezen túl kellett tegyem magam és ki kelni az ágyból. Úgy éreztem hogy nincs erőm semmihez. Végülis el készültem majd el indultam. Út közben arra lettem figyelmes hogy meg csörren a telefonom. Mikor meg néztem, nem volt más mint Dabi. Meg álltam majd vettem egy nagy levegőt és fel vettem.

-Hallo tessék?

Szóltam bele a telefonba kicsit félve

-Minden rendben? Tegnap nem válaszoltál. Történt valami?

Kérdezte aggódva hiszen tegnap nem találkoztunk és tényleg nem reagáltam senkinek semmilyen üzenetére

-Igen minden rendben, csak nagyon sok dolgom volt tegnap és hamar el aludtam

Hazudtam neki, mivel az igazat mégsem mondhattam el. Hogy nézne már ki az

-Rendben, semmi baj. Csak aggódtam érted. Szeretnéd hogyha délután haza kisérjelek?

Kérdezte tőlem, mivel ezt a szokást nem nagyon akarta meg törni

-Igen, örülnék neki. Köszönöm

Feleltem, hiszen nem volt kedvem egyedül baktatni hazafelé délután.

-Akkor majd találkozunk kedvesem. Vigyázz magadra. Szia.

Mondta szokásos meleg hangjan

-szia

Válaszoltam és ki nyomtam a telefonom.
Be ballagtam a suliba szépen lassan. Eszméletlenül nagy fájdalmat éreztem azt hittem perceken belül végez velem ez a fájdalom, de nem tette. Kínzott úgy mint eddig még soha. "Legyen már vége" gondoltam magamban miközben láttam hogy mindenki nevet, súgdolózik és fecniket írogat körülöttem. Azt hittem ki kerülik azokat a köröket amiket tegnap is el játszottak, de nem. Sőt egyre csak rosszabb lett. El kezdtek dobálni papír galacsinokkal. De nem csak sima papírokkal hanem mindeggyikre írva volt valami.

"Kurva"
"Ribanc"
"Pedofil társ"
"Apuci kicsi lánya"
"Apa komplexus"

És még sorolhatnám.
Egyre csak az járt a fejemben hogy miért? Miért én? Miért nem lehetek boldog akár csak egy percig is úgy igazán. Nagy nehezen el ment a nap, és itt volt az ideje hogy haza menjünk. Borzasztóan meleg volt már, mindenki pólóban és csak én voltam pulcsiban. Utáltam ezt a helyzetet. Ki mentem a suli elé és vártam Dabit. De miközben vártam Manamit pillantottam meg egy tőlük valamivel idősebb fiuval sétálni az úton. Felém tartottak.
Mikor ide értek Manami át ölelt.

-Naaa kit vársz Luni drága? Csak nem a híres szőke herceged?

Kérdezte boldogabban mint szokta

-Pedig de. Őt várom, és szerintem már lassan itt is lehet.

Feletem mosolyogva bár belül nagyon fájt minden szavam.

-És ki ez a fiatal ember itt az oldaladon?

Kérdeztem, hiszen még nem láttam őt ez előtt.

-Ő itt Shoto. Tudod, Todoroki Enji fia. Úgy látszik udvarlóm akadt.

Mondta izgatottan miközben rá nézett.

-Örülök nektek, és jó végre találkozni egy Todorokival ha már akkora hírük van akkor az ember már kíváncsi lesz hogy mégis milyenek ők.

Erre Shoto arcára egy kissebb mosoly ült ki

-Hát köszönöm az érdeklődést de nem vagyunk mi akkora nagy számok mint aminek be vagyunk állítva.