Tehetséges ifjú hősök

Első fejezet

Nem tudom, mennyi időre van szükségem ahhoz, hogy megszokjam az új otthonomat. Már fél éve idekerültem, de még mindig tisztán emlékszem a napra, amikor minden a feje tetejére állt.

Akkor már hetek óta azt éreztem, hogy figyelnek. Mint később kiderült, egyáltalán nem alaptalanul. A leggyanúsabb a vékony, sötéthajú fiú volt, akiről meg voltam győződve, hogy nem is a mi iskolánkba járt. Amikor tehát egy nap, hazafelé menet arra lettem figyelmes, hogy már vagy tíz perce követ, először nem tudtam, mitévő legyek. Éppen egy viszonylag szűk utcán mentem végig, ahol alig jártak ilyenkor gyalogosan az emberek. Egy-két autó időről időre elhaladt mellettem, de tudtam, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyok. A srác továbbra is mögöttem volt tíz-tizenöt méterrel. Még jobban szaporáztam a lépteimet, szinte futottam, és kábé száz méter után átkeltem az úttesten is a villogó zöld lámpánál abban a reményben, hogy ezzel elegendő időt nyerhetek. Aztán visszafordultam, és tulajdonképpen mindkettőnknek ez volt a szerencséje. A fiú ugyanis éppen teljes lendületből rohant volna át a zebrán, egyenesen az éppen arra száguldó autó alá.

Minden a másodperc töredéke alatt történt. Felsikítottam, a fiú felkapta a fejét, és láttam, ahogy kikerekednek a szemei a közeledő veszély láttán. Gondolkodás nélkül felemeltem a kezeimet, minden erőmmel összpontosítottam...és megtörtént. Megint. Hála az égnek. Éreztem, ahogy minden lelassul, és láttam, ahogy a fiú felé száguldó autó hirtelen megáll, és emelkedni kezd. A fiú éppen próbált oldalra vetődni, és ahogy visszanézett, a rémület helyét meglepettség vette át az arcán, sőt talán egy cseppnyi izgalom is. Miközben az autó többé-kevésbé egyenletesen emelkedett, lopva igyekeztem körülnézni, hogy vajon hányan láthatták a közjátékot. Szerencsére ilyenkor kevesen jártak erre. Egy autó távolodott, ahonnan maximum a visszapillantó tükörből vehettek volna észre valamit, de aligha tűnt fel nekik, ezenkívül csak egy nagymama és egy kisgyerek állt az út túloldalán. Talán nem is olyan vészes - gondoltam. Közben láttam, ahogy a fiú a még lebegő autó előtt felugrik, és gyors mozdulatokkal átfut a járdára, pár méterre tőlem.

Megkönnyebbülten elkezdtem lefele engedni a karjaimat, és ezzel egy ütemben az autó is ereszkedni kezdett. Koncentrálj, már nincs sok - mondogattam magamban. Az utolsó fél méter egy kicsit hirtelenre sikerült, de örömmel láttam, hogy az autó szerencsésen földet ért. Az utasok azonban teljesen lefagytak. Ez a legnehezebb rész. Kitalálni, hogy vajon mit fognak reagálni, és aszerint cselekedni. Mielőtt azonban komolyabban elgondolkodhattam volna a következő lépésemen, a sötét hajú fiú mellettem termett, és csak ennyit szólt:

- Gyere utánam, gyorsan!

Mielőtt tiltakozhattam volna, megragadta a kezemet, és elindultunk a kertek alatt, látszólag egy teljesen véletlenszerű irányba. Kellett pár perc, mire magamhoz tértem a döbbenettől, és kiszakítottam a karomat a szorításából.

- Ki vagy te és mi folyik itt? - kérdeztem hisztérikusan, és hátrálni kezdtem.

A srác megadóan felemelte a kezeit, és megpróbálta magára ölteni a legmegnyerőbb mosolyát, bár szemmel láthatóan türelmetlen is volt.

- Ne aggódj! Tudok a képességedről. Ezért vagyok itt. Tudok neked segíteni, de csak akkor, ha bízol bennem.

- Hogy bízhatnék benned, amikor azt se tudom, ki vagy? - kiáltottam vissza, és újabb lépést tettem hátra. - Láttam ám, hogy figyelsz. Az iskolában. Többen is voltatok, ugye?

- Nem, egyedül voltam, de mindent elmondok, ígérem, csak siessünk már. Szép kis színházat rendeztél az előbb. Ennek biztos lesz visszhangja.

- Te most az autóra gondolsz? Ha nem rendezem a színházat, úgy elcsapnak, hogy ott maradsz! - csattantam fel.

- Ahogy gondolod, de most nem ez a lényeg. Mit tehetek azért, hogy bízz bennem?

Na ez egy jó kérdés - gondoltam. Erre én sem tudtam válaszolni.

- Figyelj, mindketten tudjuk, hogy mire vagy képes. Ha úgy érzed, csapdába csallak, simán nekivághatsz a falnak, vagy nem tudom, de kérlek menjünk! - A fiú egyre feszültebbnek tűnt, és folyamatosan a környéket pásztázta, mintha valakit keresne.

- Rendben - adtam be a derekamat. - De csak akkor, ha közben elmondasz mindent. Főleg azt, hogy ki az, akitől ennyire félsz.

- Miről beszélsz? - kérdetett vissza meglepetten.

- Folyamatosan úgy kapkodod a fejed és nézel körbe, mintha legalább egy csapat rendőr üldözne.

- Nem, ez rosszabb - csóválta a fejét. - Tudod, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik keresik a hozzád hasonlókat.

- És honnan tudjam, hogy nem te vagy a rossz arc ebben a felállásban?

- Addig jó, amíg nem tudod. Ha egyszer elkapnának, azt hiszem, hamar eloszlanának a kételyeid. De legyen elég annyi, hogy én fegyver és erőszak nélkül jöttem...és kérlek, hogy gyere velem - a srácot egy hajszál választotta el attól, hogy könyörgőre fogja.

Végül nem hezitáltam tovább, és utána indultam, amit érezhető megkönnyebbüléssel nyugtázott. Nem azért mentem vele, mert annyira meggyőzött, hanem mert nem maradt más opcióm. Csak idő kérdése volt, hogy a képességemmel kezdenem kell valamit, és úgy tűnt, ez az idő ott és akkor érkezett el. Az volt ugyanis a nap, amikor először tettem be a lábamat az Intézetbe.