Amikor szabadok leszünk

Ötödik fejezet

Ben léptei riasztanak fel gondolataimból, így mielőtt még észre vehetné, hogy valami nincs rendben, felpattanok és elhaladva mellette a szobám felé veszem az irányt. A gondolat, hogy valami történni fog, még mindig nem hagy nyugodni, így a megmagyarázhatatlan kényszerítő erőnek köszönhetően szinte ösztönösen kezdem az edzőcuccom alá egy sporttáskába pakolni az összes, a házban eldugott készpénzemet. Nem tudom, pontosan mennyiről is van szó, rég nem követem már, de ránézésre is biztosan elég egy kisebb lakás megvásárlásához. A kötegekbe rendezett bankjegyekre gondosan ráhajtogatom az edzőruhámat, ami mellé a szokásos váltás fehérneműt és topot dobok. A gyorsan összekapott holmim oldalába csúsztatom az évek óta velem lévő zsebkésemet és az irataimat majd a vállamra kapva a táskát útnak indulok a „terem” felé, hogy egy bokszzsákon levezessem a feszültségem mielőtt Faraday-ék megérkeznek.

A felhőkarcoló mélygarázsába leérve a folyamatosan növekvő feszültségem már olyan szintre ér, hogy úgy érzem összeesek, így elgyengülve támolygok neki a Land Roverem fehérre fényezett oldalának. Egyre gyorsabban veszem a levegőt és pár pillanatra beszűkül a látóköröm, ahogy megszédülök és lever a víz. Nem értem mi történik velem, és ez annyira felbosszant, hogy sikerül annyi időre összeszednem magam, hogy beüljek a kocsiba. Bár remegnek a kezeim, pár perc múlva elég jól érzem magam ahhoz, hogy vezessek, így lassan kikanyarodok az épületből és az Aréna felé veszem az irányt.

A pár perces autóút kicsit összeszedettebbé tesz, így a táskámmal a vállamon magabiztosabban indulok el a parkolóból a bejárat fele. Az épületbe belépve valami megmagyarázhatatlan nyugalom tölt el, annak ellenére, hogy utálom ezt a helyet. A gyűlöletem ellenére otthon érzem magam benne és az üres helyiség ismerős szaga új energiával tölt fel, eltüntetve a korábbi pánikroham szerű rosszullét minden nyomát belőlem. Hirtelen úgy érzem, minden rendben lesz.

Az irodákkal teli folyosón az öltöző felé veszem az irányt, amikor az egyik ajtó mögül kiszűrődve meghallom Joshua határozott hangját, mire megtorpanok és néma léptekkel az ajtó melletti falhoz simulok. Nem számítottam rá, hogy a szokásosnál hamarabb itt lesznek, ezért magam sem tudom, hogy miért, de elönt a kíváncsiság, így hallgatódzni kezdek.

- Azt akarom, hogy még ma tedd meg – mondja a férfi. – Holnap jönnek a szponzorok, addigra már nem akarom, hogy itt legyen, világos? Még a mai edzésen eltöröd a gerincét, holnapra már tolószékben lesz, és téged mutatunk be, mint új bajnokot, hiszen Ana Montgomeryt edzés közben sajnálatos módon végzetes baleset érte. De ha akarod, felőlem meg is ölheted azt a kis kurvát – halkítja le a hangját. - Sőt, az lenne a legjobb, ha megölnéd. Akkor nem kéne külön törődnöm az elhallgattatásával. Úgysincs már hasznom belőle. De ha elszarod, megkérhetem Jo-t is, sokkal tartozik nekem. Vagy képes leszel rá, Fiam? – kérdezi, mire felkapom a fejem. A fia…

- Nem kell ide Jo. Menni fog – mondja Noah magabiztos hangon.

Noah meg akar ölni – hasít belém a felismerés azonnal duplájára emelve a pulzusom. Megérzem egy újabb pánikroham közeledtét, így még mielőtt elöntene, cselekszem.

Amint a hallottak tudatosulnak bennem, rám tör a pánik és száznyolcvan fokos fordulattal a bejárat felé indulok, de mielőtt még egy lépést is tehetnék, valami keménynek ütközök. A fölém tornyosuló ember arca felé kapom a fejem és látom, hogy az edzőm, John az.

- Mit keresel te itt? – kapja el a felkaromat, mielőtt még elmenekülhetnék előle. – Joshua!

- Én csak… - dadogok, miközben hallom, hogy az ajtó túloldaláról léptek közelednek felénk. Tudom, ha kijönnek, hármuk elől sosem szabadulhatok el, így abban a pillanatban, hogy a bentiek megjelennek az ajtóban és John rájuk figyel, kihasználva az egyetlen lehetőséget, kitépem magam a markából és a táskámat magamhoz szorítva teljes erőmből futni kezdek.

- Kapjátok el! – üvölti Joshua, mire Jo jelenik meg előttem a semmiből, elvágva a parkolóban lévő kocsim felé vezető egyetlen utat. Mielőtt még egyenesen a karjaiba szaladnék, kitérek előle és a másik kijárat felé indulok, ami az Arénával egybeépített plázába vezet át. Először nem tűnik annyira jó ötletnek, de aztán a tömegben való eltűnés lehetősége segít gyorsabb tempóra kapcsolni, így szinte átrepülök az ajtón. A vállamon rázkódó táska súlya hátráltat ugyan a futásban, de ekkor már áldom az ösztönt, ami arra kényszerített, hogy magammal hozzam a pénzem.

Az edzők, Noahról nem is beszélve, mind nagyon gyorsak, így minél hamarabb búvóhelyet kell találnom, hogy aztán észrevétlenül szökhessek meg. A tömegben cikázva próbálok minél messzebb kerülni az engem üldözőktől, akiknek száma folyamatosan egy-egy emberrel növekszik.

Menekülés közben a szememmel kutatok valami elrejtőzési lehetőség után, míg mintegy jelként meg nem látom a METRO feliratot a mozgólépcső felett. Elnézést sem kérve rohanok le a lépcsőn, bár bűntudatom támad az ártatlanul odébb lökött emberek miatt, akik durva szitokáradatot küldenek utánam abban a pár pillanatban, amíg az engem üldözők még nagyobbat nem löknek rajtuk és utána már őket szidják tovább.

A lejáró feletti tábla 30 másodpercet mutat a következő szerelvény indulására, így minden erőmet beleadva futok tovább és tudom, ha oda most lemegyek és nem érem el a metrót, mindennek vége.

A jármű ajtaja feletti lámpa már pirosan villog, amikor a lépcső tetejére érek, így kettesével ugrálva lefele a fokokon zuhanok be az első ajtón, ami abban a pillanatban be is csukódik mögöttem, az engem üldözők pedig épphogy lefékeznek, mielőtt a minket elválasztó fémfalnak ütköznének.

Sohasem voltam még ilyen hálás a sofőr nélküli hálózatnak, hiszen ha most élő ember ülne a vezető fülkében, biztosan utánam engedné mindnyájukat, de így most az egész szerelvény egy néma rántással indul tovább az útján, egy újabb esélyt adva nekem az életre.