Amikor szabadok leszünk

Negyedik fejezet

A botrányosan sikerült meccs másnapján se történik semmi, de harmadnap arra ébredek, hogy csengetnek. Az éles hangra nyöszörögve fordulok egyet és feljebb húzom vállamon a sötétzöld takarómat. Későn értem haza tegnap este, mert ahogy mindig, most is beültem egy közeli bárba. Ez már amolyan szokássá vált nálam, ami az alkohol fájdalomcsillapító hatásának köszönhető. Amióta rászoktam erre, jobban alszok a verekedések után, mert kevésbé érzem a friss sebek okozta kínokat. Persze ennek mindig megvan a böjtje, mert rendszerint, ahogy most is, reggelente másnaposan, tompán és kétszer annyi fájdalommal ébredek. Vasárnap reggel van, és ez az egyetlen nap a héten, amikor kicsit tovább alhatok, így nem foglalkozok az érkezőkkel.

Már éppen újra elnyomna az álom, amikor kopognak a szobám ajtaján. Nem válaszolok a kopogásra, ezért Ben kérdés nélkül nyit be.

- Ana, kelj fel és öltözz, hozzád jöttek! - adja ki a parancsot, mire nehézkesen felülök az ágyamban, magamhoz szorítva a takaró puha anyagát. Ben egy pillanatra megtorpan a másnapos és összevert ébredés utáni külsőm láttán, de nem tesz rá semmilyen megjegyzést, hiszen az évek alatt megszokhatta már.

- Kik? – nézek rá értetlenül. – Nem várok mára senkit.

- Az egy dolog – legyint. – Varázsolj magadból valami emberibb lényt és igyekezz – mondja cseppet sem bántó, már-már kedves hangon, mielőtt távozik a szobámból. Nem árulja el, kik várnak rám, mert nagyon jól tudja, hogy akkor a gyomromat szorongató kíváncsiság miatt gyorsabban el fogok készülni.

Így is van. Meggyötört testem tiltakozása ellenére kiugrom az ágyamból és megmosom a fogam, mert érzem a szám ízén a tegnap esti iszogatás maradékát. Könnyű copfba fogom a hajamat és felkapom az első ruhát, ami a kezem ügyébe kerül. Egy combközépig érő fekete egyberuha az. Gyorsan a szoba túloldalán elhelyezett tükörre pillantok, majd megtorpanok. A tegnap felszakadt homlokomon az öltések körüli vörös részek kissé elhalványultak, de a felkaromon és a combom szabadon hagyott részén csúnya foltok éktelenkednek. Az arcom pedig… Noah tenyerének a nyomát őrzik, amit még jobban kihangsúlyoznak a szemem alatt lévő karikák. Ekkor jut csak eszembe, hogy a meccs után, mikor senki nem esett nekem, olyan gyorsan mentem át a bárba, hogy ne kelljen senkivel se találkoznom, hogy elfelejtettem leápolni a sebeimet, a piálás pedig eltompította az erre figyelmeztető fájdalmat. Egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy néztem e már ki valaha ennyire szörnyen, amikor Ben dühös hangja áthatol a szobám ajtaján.

- Jössz már, Ana?

- Megyek! – kiabálok vissza, de a nappaliba vezető folyosó helyett a saját fürdőszobámba sietek, ahol felkenek egy leheletnyi korrektort a szemem alatti karikák és Noah kéznyomának enyhítés érdekében.

Ekkorra - ahogy Ben mondta – kissé emberibbnek nézek ki, így kisietek a folyosóra. Olyan gyorsan vánszorgok le a lépcsőn, amennyire csak fájó tagjaim engedik, de amikor meglátom az érkező két férfit, legszívesebben visszafordulnék és magamra zárnám a szobám ajtaját.

A nappali kellős közepén Joshua és Noah Faraday áll és cseppet sem barátságos tekintettel méregetnek engem. Ahogyan közeledek feléjük nem tudom nem észrevenni a Noah arcán húzódó vörös csíkot, amit biztosan nem tőlem kapott, így eltűnődök, hogy vajon Joshua, vagy esetleg Jo büntetésének nyoma lehet e a sérülés.

- Ma nincs edzés tudtommal – közlöm kissé bunkó stílusban, amivel leplezni próbálom a gyomromat görcsben tartó szorongásom, miközben oda sétálok a rám várakozók körébe.

- Ana! – méltatlankodik Ben a tiszteletlenségem hallatán.

Eszem ágában sincs bocsánatot kérni, ahogy azt ő várná, helyette keresztbe fonom a karjaimat a mellkasomon.

- Mit akartok? – pillantok inkább Noahra, mert félek Joshuára nézni, de a fiatalabb férfi elkapja rólam a tekintetét.

- Ben magunkra hagynál kérlek, hogy hatszemközt beszélhessek velük? – biccent felém a férfi, Ben pedig tőle várhatóan, engedelmes gyerek módjára csendben elvonul a dolgozó szobája felé és még az ajtót is becsukja maga után. Némán megrázom a fejem az apám gyávasága láttán, majd Joshuáék felé fordulok.

Abban a pillanatban, hogy rám néz, a férfi arcán az eddigi távolságtartó diplomatikus kifejezés helyét átveszi a színtiszta dühös indulat.

- Tudod, óriásit csalódtam benned Ana! – kezd bele a mondandójába, de mielőtt folytathatná közbe vágok.

- Nézd Josh, lehet, hogy a fiadnál hatásos ez a "csalódtam benned" szöveg, de képzeld, én pont leszarom, hogy büszke vagy e rám, vagy épp ellenkezőleg – feleselek egyből, hogy leplezzem a félelmem, pedig tudom, ez a legrosszabb dolog, amit ebben a helyzetben tehetek, de nem tudok megálljt parancsolni a nyelvemnek.  Amint kimondom, meg is bánom, mert a férfi abban a pillanatban egyetlen mozdulattal a mögöttem lévő kanapéra lök és ülő helyzetemben a két lábam közé térdelve elkapja a nyakamat és a háttámlához szorít. Kétségbeesetten kutatok valami – nem tudom mi – után, ami ki ment Joshua kezei közül, de semmi sincs ami kiszabadítana a férfi erős szorításából. Noahra téved a tekintetem, aki ijedt arccal néz rám, de tudom, tőle nem várhatok segítséget, mert sosem szállna szembe az apjával. Épp együttérzést vélek felfedezni a fiatal férfi arcán, amikor az apja úgy dönt, eléggé megfélemlített ahhoz, hogy ezután hallgassak. És bár szégyenlem bevallani, de sikerrel járt, hiszen tudom, ha azt akarná, most nyomban meg is ölhetne és senki sem gyanakodna rá, hiszen Bent is a markában tartja.

- Na, most hogy figyelsz rám… - tart hatásszünetet és drámaian beletúr őszes szürke hajába, mielőtt folytatja a mondandóját. – Noah, ülj le te is – utasítja a fiát, aki engedelmesen lehuppan mellém a fehér kanapé plüss anyagára.

- Nem azt kértem, hogy dugjatok a ringben, hanem hogy legyen egy csók, ami miatt neked – mutat rám - elpattan az agyad, megvered Noaht és megnyered a harcot. Nem értem, hogy miért okozott ez nehézséget pont most, az évad utolsó és egyben legnagyobb bemutatóján, hm? Elmagyaráznád Drágám, hogy mi történt?
Épp csak kinyitom a szám, hogy hazudjak valamit, amikor Noah közbe vág.

- Tudom, hogy nagyon nagy hiba volt és nagyon sajnálom apa, de az az igazság, hogy én megfenyegettem, hogy… - Nem tudom mit akar mondani, de abban biztos vagyok, hogy valamilyen hazugságra készül, hiszen semmi ilyesmi nem történt.

- Nem téged kérdeztelek! – rivall rá az apja, majd újra felém fordul. – Nos?

- Mondd el neki Ana, hogy megfenyegettelek. Hogy azt mondtam neked, ha megalázó vereségre kényszerítesz, el fogom törni a karjaidat, aztán megfojtalak! – hadarja Noah könyörgő tekintettel. Nem értem, miért vállalja magára a felelősséget ezzel a hazugsággal, de látom a szemében, hogy nagyon fontos neki az, hogy az apja azt higgye így történt.

- Igen, így volt – hazudom egyenesen Joshua szemébe, magamra erőltetve a lehető legbűnbánóbb arckifejezésemet. – Sajnálom, nem akartam ártani a shownak, de Noah megfenyegetett és… És nem találtam más utat arra, hogy nyerjek, de ne alázzam meg őt. Csak így tudtam teljesíteni minden parancsot – szegezem a tekintetem az ölemben babráló ujjaimra. Ha senki sem látná, már biztosan lerágtam volna a tökéletesen manikűrözött körmeimet.
Látom Joshua eltorzult arcán, hogy mérlegel, mielőtt megszólal.

- Rendben – mondja végül, miközben újra a hajába túr. – A nézők nagyrésze követeli vissza a belépője árát, így sürgősen vissza kell szerezni a műsor népszerűségét. Te kapsz egy fél napot, hogy összeszedd magad, aztán kettőre lent legyél a teremben edzeni. Holnapra jön két szponzor, akik megnéznek téged, te pedig a saját érdekedben ajánlom, hogy a legjobbat nyújtsd nekik – adja ki a parancsot, majd Noahra bök. – Veled pedig még számolunk fiam! Indulás!

Figyelem, ahogy indulatos lépteivel az ajtó felé vágtat, a fia pedig engedelmes kiskutyaként követi, aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűnnek.

Pár másodpercig még dermedten bámulok magam elé és az esélyeimet latolgatom. A gyomromat szorongató feszültség nem enged szabadulni attól a gondolattól, hogy valami történni fog. Valami, ami gyökeresen megváltoztatja az életemet.

Most jött volna el az a pont, amikor végre lépnem kell?