Elbúcsúzni és továbblépni

2. fejezet: Noah

Az új szomszédok már lassan egy hete itt laknak és én pontosan egy hete hallom anyámtól folyamatosan azt, hogy Los Angelesből jöttek és ott az a szokás, hogy süteményt visznek a régiek az újnak. Szerintem baromság, de tudom hogy anya bármikor beállíthat azzal, hogy kész a süti... És éppen most kopogtat az ajtómon.
- Noah, nos készítettem egy kis sütit a szomszédoknak. Átvinnéd nekik légyszives?
- Te jó ég anya! Hiszen már egy hete itt vannak. Picit elkéstél.
- Dehogy. Kedveskedni és ismerkedni sosincs késő!
- Ismerkedni? - vontam fel a szemöldököm.
- Igen. Láttam egy csinos kislányt, nem lehet nagyobb mint te. - áradozott.
- Hahó..még mindig együtt vagyok Roxival.
- De Roxi olyan más mint te, miatta kezdtél el bulizni és tudom, hogy ő vett rá arra is, hogy kipróbáld a cigarettát.
Nos, ebben igaza van. De ő segített ki engem a depresszióból, amit a szüleim válása okozott. Apát 3 éve nem láttam, azt sem tudom, hol van.
- Anya, szeretem Roxit. -bizonygattam.
- Egy lány mellett láttalak igazán boldognak eddig, ő is az unokahúgod. - mondta, amit mellesleg minden nap emleget.
- Najo, add a sütit és menj ki. Mindjárt átviszem nekik.
- Köszönöm édesem!
Amikor anya kiment, kiakartam dobni a sütit az ablakon, de eszembe jutott, hogy mennyit sírt és szenvedett apa miatt. Csak akkor sírt, mikor én és az öcsém elaludtunk. Csakhogy, én minden éjjel hallottam mennyire dühös és szomorú, hallottam, hogy mennyit sír és ez nekem is fájt. Azóta eldöntöttem, hogy mindent megteszek, hogy soha többé ne halljam úgy sírni, mint aznap éjjel.
Leginkább az ablakot használom ajtónak. Azon mászok ki, ha deszkázni megyek a srácokkal és a csajommal, vagy amikor csak szimplán elakarok húzni innen a francba.
Tehát óvatosan kimásztam az ablakon, nehogy leessen az a nyavajás süti, majd az ajtóhoz érve, megnyomtam a csengőt.
Egy ideig csak annyit hallottam, hogy ezt kiabálják: "kérlek nyisd ki" , "nemár anya, nyisd ki te". Míg egyszer csak ki nem nyílt az ajtó.
- Hello. - nyitott ajtót egy szőke lány.
Asszem, ez volt az a lány akiről anya beszélt.
- Szia. - köszönök.
- Hát te?
- Hát..izé...én ott lakom a szomszéd házban, anya küldött nektek egy kis süteményt.
- Ja, hogy te vagy a srác aki mindig megszökik az ablakon keresztül? - kérdezi.
- Szóval te figyelsz engem. - húzom fel a szemöldököm, majd elmosolyodom.
Még senki mellett nem voltam ilyen feszült, még a matek tanárom mellett sem amikor kihív a táblához. Talán a gyönyörű tengerkék szeme az oka, vagy a derékig érő, szinte már ragyogó szőke haja... Miket gondolok? Nyilván csak azért van, mert fogalmam sincs arról, hogy ki ő. Őt is kicsit feszültnek látom.
- Dehogy is, csak ha kinézek az ablakomon, akkor pont azt látom. - hebegi.
- Jó, akkor mostmár tudom, kinek van az egész ruhája a földön. - vágok vissza.
- Te is figyelsz!
- Is? Na most buktál le.
- Mi? Nem, dehogy. Tényleg nem figyellek szándékosan. - mondja.
- Én sem. De az én ablakomból is oda látni. - magyarázom.
- Amúgy rendezett vagyok, csak még nem raktam be a cuccaim a szekrényembe.
- Na és miért költöztetek ide?
- Nos, az apám... - hajtja le a fejét.
- Ó, basszus, sajnálom.
- Semmi gond, nem tudhattad.
- Szóval akkor nem akarsz kipakolni vagy nem tudsz? - vetem oda.
- Ho...honnan tudod?
- A szüleim válásakor mi is elköltöztünk. Apa nélkül, nyilván. Kénytelen voltam kipakolni...
- Arra várok, hátha visszajön egyszer...
- De csak reménykedem...
- Tudom, hogy úgysem jön vissza többé!
Pontosan ez van. Állandóan befejeztük egymás gondolatait, pontosan tudtuk, mit akar mondani a másik, ilyen még sosem történt velem.
- És tényleg nem jött vissza. - mondta.
- Ez hihetetlen volt.
- Tényleg az.
Ezt talán megbánom, de...
- Ha szeretnéd, segítek kipakoni. Nekem sikerült. - ajánlottam fel.
- Ez kedves, de megoldom.
- Tuti? - kérdem, bújkáló mosollyal az arcomon.
- Na jó, talán jól jönne egy kis segítség.
- Király! - felelem.
- Akkor gyere be, a süti is eddig már kihűlt.
- Ja, én most lógni fogok a csajommal.
- Ááá, oké...értem, akkor hagyjuk, majd megoldom egyedül.
Most haragszik? Csak nem, hisz alig ismer.
- Na most lépek, majd ütközünk.
- Oké, szia. - felelte és megfordult az ajtó felé.
- Cső.
Megvártam, míg belép az ajtón és egy határozott mozdulattak rámcsúkta az ajtót. Talán mérges kicsit... Miért is töröm a fejem ezen? Roxi már vár, nekem ő kell, a rosszkislány, ő... nem is tudom a nevét, biztos egy stréber aki azt sem tudja mi az, hogy buli.
Aztán a parkban vártam Roxit.
- Szia édesem. - lépett ki a extra menő családi limuzinukból.
Na ja, a csajom kőgazdag. A polgármester lánya. Neki, és a rengeteg pénzének hála, körbeutaztuk 2 hónap alatt egész Californiát. És a csaj a hírnevemen is sokat emelt. Előtte senki se ismert, most meg én vagyok Noah, a rosszfiú. A sport karrierem is miatta indult be. Az apja mutatott be Seattle legjobb foci edzőjének. Azóta uralom a pályát.
- Szia Roxi.
- Na, hogy vagy? - kérdi, majd ad egy hosszas csókot.
- Kössz, jól. És te?
- Megint megy a dráma otthon. De én jól vagyok.
- Tuti?
- Lépjünk le. -mondja.
- Megint?
- Ja, bulizni akarok és szívni.
- Tudod mit? Menjünk.
A lehető legmesszebbi buliba mentünk és nem is terveztünk hazamenni.