𝐒𝐳í𝐯𝐞𝐦𝐛𝐞 𝐳á𝐫𝐯𝐚

- 1 -

Nem minden érzést lehet megmagyarázni.
Valószínűleg az egész világ értetlenkedne rajtam, ha belém látna, pont úgy, mint ahogy néha én is értetlenkedek magamon.

A tizenhetedik szülinapomon kezdődött - Apa aznap jött haza, és minden egyes nappal egyre többet tett hozzá ahhoz, hogy miután szó nélkül, az utcákban megtörtént balhé után lelépett és itthagyott minket, attól és az azt megelőző időszaktól aztán teljesen összezuhanjak.
Nem tudom pontosan, mi és hogyan váltotta ki ezt bennem, mert nem önmagában az a tudat okozta mindezt, hogy az agresszív, alkoholista apukám kilépett az életünkből - minden egyben, mint ha a jelenlétéig csak mérgezett volna belülről, majd ahogy elment, felszabadult volna az egész és maga alá gyűrt.

Sokat gondolok Szaszára - ha valamiért hülyének nézhetne a világ, az az ő témája, a józan eszemmel én is így gondolom, a szívem viszont minden nap megerősít, hogy talán helyesen döntöttem.
A legmélyebb pontokon sok olyan döntést hoz az ember, amit a külvilág nem érthet meg.
Apukám távozása után teljesen magam alá kerültem, mert hatással volt rám ez is, meg minden, amin végigmentem az azt megelőző időszakban - azóta is felkavartan érzem magam.
Nem akartam visszahúzni Szaszát azzal, hogy a jelenlegi lelkiállapotomat tekintve a lehető legkevésbé sem érzem magam készen és alkalmasnak egy kapcsolatra, ki tudja, meddig. Ezúttal nem az tartott vissza tőle, hogy ne bíznék meg benne, ne akarnám az életembe engedni, ne tudnám, hogy törődne velem, vagy hogy a volt barátom terhei lennének még rajtam - ez most valami új volt.
Egyszerűen csak nem éreztem magam lelkileg késznek arra, hogy kapcsolatba kerüljek, mert magam alatt voltam a magánéleti problémáim miatt, amit ő is érzett rajtam, így egy nappal a társasház előtti incidens után közösen megbeszéltük ezt az egészet - nem "dobott" senki senkit, csak én nem akarom megváratni és visszahúzni őt, akármennyire is szeretem, vonzódom hozzá és szeretek vele lenni, ő pedig azután, hogy az utóbbi napokban abszolút hirtelen felfordult az életem, ami teljesen felkavart, nem erőlteti velem azt, ami csak elvonná a figyelmemet és az erőmet arról, hogy magamra fókuszálva össze tudjam szedni magam.
Amikor még decemberben Lili házibuliján a medencénél beszélgettünk, feljött egy olyan téma közöttünk, ami az ő egyik nehezebb korszakát járta körül, és azt mondta, hogy akkor úgy érezte magát, hogy bár mindenki támogatni akarta és kívülről segíteni próbált rajta, tanácsokat adva és irányítva őt, hogy ne sodródjon sehova, csak arra lett volna szüksége, hogy egyedül feldolgozhassa a dolgokat, szintén egyedül szembenézve velük, hogy képletesen hagyhassa meghalni magát, hogy aztán új emberként éledjen újra - mint azt Lili is mondta róla, "öngyógyító"-típus, önerőből, egyedül tudja feldolgozni az őt érő eseményeket és érzéseket, elrendezni magában, ahelyett, hogy másokra támaszkodna.
Talán épp ezért értette meg a helyzetemet ennyire, már azelőtt, hogy egyáltalán beszéltünk volna róla.
Minden szétcsúszott bennem, mert az életem is szétcsúszott, és azt érzem, hogy ez az a pont, ahol először saját magam összekapására kellene fókuszálnom, mert máskülönben esélyem sincs - bár ez sokkal egyszerűbbnek hangzik, mint amilyennek érzem.
Szóval Szasza és én, január 18-án, egészen pontosan tíz zűrös nappal a szülinapom után megbeszéltük, hogy legalább addig, amíg nem érzem úgy, hogy egyáltalán képes vagyok bármire, kicsit szünetelünk azonkívül, hogy jóban vagyunk, visszaugorva pár lépcsőfokot kettőnk kapcsolatában - tizennyolc nap telt el az évből, az egyébként is mindent felborító szilveszter óta, és már is ennyire leterhelt.
Ezen a ponton talán az tenné velem a legjobbat, ha kivehetnék minimum két hét szabadságot az élettől, vagy megállna egy kicsit, hogy helyre tudjam rakni ezt az alig néhány, pokolian nehéz napot.

Azóta egy hónap telt el - másfél hét múlva március, és őszintén, fogalmam sincs, hol tartok most, vagy hogy hol áll az életem. Az enyém sehol.
Az utóbbi egy hónapban viszont megismertem Anya új párját, Zsoltot, és örülök annak, hogy még ha lassan is, nekik legalább alakulnak a dolgaik. Többször is volt már nálunk, és szimpatikus, tényleg.
Lili még a szentendrei színjátszós fellépésén - amire végül nem tudtam elmenni, mert a lelki állapotom miatt legyengült szervezetemnek köszönhetően akkor éppen lázasan feküdtem otthon, de elvileg akkora sikert arattak ott, hogy visszahívták őket oda egy következő fellépésre, ami a közeljövőben lesz - elkezdett beszélni egy Nándi nevű sráccal, akivel azóta össze is jöttek. Még keveset találkoztam Nándival, sőt, igazából alig, és a családja véleményét se tudom róla, de Lili boldognak tűnik, aminek örülök.

Összefoglalva, a boldogsággal kapcsolatban jelenleg annyi érzésem van, hogy örülök másokénak, a sajátomnak viszont már a létezését is megkérdőjelezem, mármint, ami fél napnál tovább tart.
Tapasztalataim alapján a rövid boldogságok annyi célt szolgálnak, hogy amikor a következő percben hirtelen megfosztanak tőle, minél üresebb érzés legyen összehasonlítani a kettő jelenség megélését.
Semmi másért nem repít a magasba az élet, csak hogy lehetőség szerint minél több és fájdalmasabb darabra törj, ahogy egy bizonytalan pillanatban visszazuhansz a földre.
A helyzetek jóra fordulása boldogságot okoz, mert érezteti, hogy mennyivel jobb most, mint korábban, a boldogság tehetetlen elveszítése pedig újbóli ürességet, mert megmutatja, hogy mennyivel több volt vele az életed.
Az egész egy ördögi kör, amit lassan már erőm sincs megpróbálni elhagyni - reménykedhetnék abban, hogy egy nap ez fog elhagyni engem, de őszintén, megtanultam már, hogy ezek nem olyan dolgok, amik csak úgy elhagyják az embert.
Ha valaha is azt hisszük, hogy elhagytunk egy ördögi kört, valószínűleg akkor vagyunk a tetején, ahonnan egy szép napon kezdetét veheti majd a mélyrepülés.
Anya szerint hajlamos vagyok a pesszimizmusra - a dolgaimat nézve lassan kezdem őszintén felvállalni ezt, mert azt hiszem, nagyon elvakultnak kellene lennem ahhoz, hogy pozitívan tudjak a témához állni, én pedig inkább leszek pesszimista, mint idióta, önámító és naiv.

Ha már jelenleg a fél világ nem érti, hogy mit miért csinálok, legalább én hagyj higgyem azt, hogy mindent megteszek azért, hogy a kezemben tartsam a dolgaimat.

Bárcsak tudnám, hogyan fogjak hozzá mindehhez.