Szitterkedj

6. Fejezet

Persze, hogy később szólt az ébresztőm, mint kellett volna, tehát késésben voltam a Nate-tel megbeszélt találkozóról. Csapkodva, kapkodva készültem el, aztán futólépésben igyekeztem a kis parkba, remélve, hogy Nate még ott lesz.

Apró léptekkel szaladtam végig a vizes gödrökkel teli utcán, - mely a tegnapi kis éjjeli zápor után inkább hasonlít valami akadálypályára - majd miután megláttam, hogy Nate zsebre tett kezekkel vár egy pad előtt megnyugodtam, és lassabbra vettem a tempót. Próbáltam egyensúlyba húzni a lebegővételeim, közben magamat nyugtattam, hogy semmi gond, mert Nate meg várt, minden rendben lesz. Mikor már csak úgy két méterre voltam tőle megigazítottam copfomat, majd kedvesen rá mosolyogtam, mikor észrevett és intett egyet.

– Szia! – léptem elé, és reflexből megöleltem volna, de ebben a szituációban aztán végül megtorpantam, és csak néztem Nate arcát, aki aprót bólintott, hogy mehet az ölelés.

– Késtél – jelentette ki, mintha számomra nem lenne nyilvánvaló, mivel amúgy az egész velem történt meg. Tehát miért jelented ki, ha én magam is tudom?

– Tudom, bocsi – tűrtem fülem mögé egy hajtincset, ami a nagy futás közepette kiszabadult a lófarokból. – De örülök, hogy vártál!

– Én is – bólintott mosolyogva, én pedig mentén elolvadtam. Mert ismét azt a Nate-et láttam magam előtt, aki régen, azt a Nate-et, aki bármit megtett volna értem. – Szóval, miről akartál beszélgetni?

– Ööö, igen! – bólogattam, majd leültem mellé a padra. Féloldalasan, egyik lábamat pedig másik alá csúsztattam, tehát mondhatjuk, hogy törökülésben voltam. – Szóval, kettőnkről...

– Kettőnkről?

– Igen – mondtam szemeimet lesütve.

– Az azért rémlik, hogy te szakítottál igaz? Csak mert ez most elég vicces szitu, érted. Szakítasz, aztán mégis kettőnkről akarsz beszélni? Én nem értelek téged – nevetett kínosan, majd kérdően nézett rám.

– Tudom, tudom – mondtam őszintén, majd Nate-re néztem. – De hiányzol! Akkora hülye voltam, tényleg nagyon sajnálom! Nem kellett volna szakítanom. Én szeretlek Nate, mindenkinél jobban! Csak, nem tudom... Hirtelen annyira sok volt minden, és ezt láttam a legjobbnak. De hibáztam....

– Szóval szeretsz... – gondolkodott el. – És mit szólna ehhez a másik pasid?

Mi?

– Milyen pasi? – kérdeztem homlokomat ráncolva, aztán beugrott, hogy Felixről beszélünk. Ezért felnevettem. – Jesszusom! Nem a pasim! Ő a kislány bátyja akire vigyázok, tudod bébiszitterkedek – a vágtam be röhögve, mire láthatóan kínosan érezte magát.

– Akkor, nem is a pasid? – kérdezte értetlenül, mire megráztam a fejem. – Édes istenem! Luna, ne haragudj rám, amiért azt mondtam, hogy ribanc vagy! Akkora seggfej vagyok... Csak hirtelen ideges lettem, amikor megláttam, hogy jól megvagy nélkülem is. Annyira nagyon sajnálom! Én nem tudom mi ütött belém. Hogy mondhattam rád ilyet? Te jó ég...

– Nate! – fogtam meg kezét, mire óvatosan felnézett szemeimbe. – Semmi baj, de tényleg! Ideges voltál, ennyi. Én is sokszor mondtam olyat dühösen, amit nem gondoltam komolyan. Például azt, hogy szakítsunk. Hülyeség volt.

– Oltári nagy hülyeség! – nevetett mosolyogva, mire én is mosolyogva bólintottam. – Szeretlek Luna!

– Én is szeretlek! – mondtam igazán boldogan, ekkor pedig Nate magához húzott és hosszasan megcsókolt.

És annyira boldog voltam, végre megint! Annyira nagyon boldog. Hiszen Nate sem akart szakítani, és nem éreztük jól magunkat egymás nélkül. Egészen idáig. Mosolyogva szaladtunk el egymástól, majd még pár percig homlokunkat egymásnak érintve ültünk, és mosolyogtunk. De úgy igazán, annyira, hogy már fájtak az izmaim. Lehet az arcomban izomláz?