Utolér a hajnal (Marics Peti ff.)

Kilencedik fejezet

Lesétáltunk egészen a folyó partjáig, ahol a víz lustán mosta a kavicsokat. A nap épp elbújt egy felhő mögött, ezzel összhangban változott meg a hangulatom is. Nagyot sóhajtottam.

- Figyelj... - kezdtem, és félve pillantottam a mellettem álló férfire. Fiúra? Magam sem tudtam hogy gondoljak rá. - Én tényleg nem szeretnék szórakozni veled, nem szeretném  húzni az idődet. - vágtam bele, majd folytattam:

- Majdnem tíz év van köztünk, te híres vagy, én szorongok. Egyetlen kapcsolatom volt idáig, és arról sem szeretnék beszélni. Gátlásos vagyok, és minden második bajommal járhatnék pszichológushoz, de nem teszem. Mert nem tudok bízni. Baromi rendes srác vagy, tényleg, tök jól éreztem magam veled múltkor, és most is, de nem akarlak megbántani. Mert te úgyse egy ilyen embert keresel. - mondtam végig, és közben szinte levegőt venni is elfelejtettem.

Fájt kimondani, de igaz volt. Nekem nem kapcsolat kellett, hanem gyógyulás. Az, hogy magamat megszeressem, vagy legalábbis elkezdjem kedvelni. Ehhez pedig nem szabadott mentőövet kapnom, pláne nem egy ilyen srác személyében.

Ránéztem Maricsra. Semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. A szeme csillogott, szája sarkában halvány mosoly bujkált. Majd megszólalt.

- Panka. - kezdte, és láttam rajta hogy nehezen megy neki. - Oké, nem az én szakterületem ez a motivációs beszéd, de hidd el nagyon igyekszem - röhögte el magát, én pedig elmosolyodtam.

- Tudom, hogy nem igazán olyan a vibeom, mint aki valami életreszóló kapcsolatot keres, és nem is ez a célom. De nem kihasználni akarlak, nem is csak egy éjszakára kellesz, vagy tudom is én mik lehetnek abban a csinos fejedben. - kopogtatta meg a homlokomat, és a hangulat érezhetően feloldódott, így halkan elnevettem magam.

- Azért szeretnélek megismerni, mert érdekesnek tartalak, és szeretnék veled több időt tölteni. Szeretném megismerni azt az igazi énedet, és ha ez azzal is jár, aki ,,minden bajával pszichológushoz járhatna" - rajzolt macskakörmöt a levegőbe - azt vállalom. Tényleg. - lökte meg finomat a vállamat a vállával, amolyan haveri stílusban.

- Köszönöm. - sütöttem le a szemem, mert valójában baromira meghatódtam, és nem mertem ránézni.

Helyette azt tettem, amire ő se, de igazából én se számítottunk - szembe fordulva felé, és egy picit lábujjhegyre állva magamhoz húzva átöleltem. Ő pedig sóhajtva hajtotta fejét a vállamra.