𝑵𝒆𝒎𝒆𝒔𝒊𝒔 | 𝑩. 𝑲𝒂𝒕𝒔𝒖𝒌𝒊 𝒙 𝑶𝑪

𝑻𝒘𝒐

✦ . 　⁺ 　 . ✦ . 　⁺ 　 . ✦
𝑰 𝒉𝒆𝒂𝒓 𝒕𝒉𝒆 𝒗𝒐𝒊𝒄𝒆 𝒐𝒇 𝒇𝒂𝒕𝒆, 𝒔𝒑𝒆𝒂𝒌𝒊𝒏𝒈 𝒎𝒚 𝒏𝒂𝒎𝒆 𝒊𝒏 𝒉𝒖𝒎𝒃𝒍𝒆 𝒔𝒖𝒑𝒑𝒍𝒊𝒄𝒂𝒕𝒊𝒐𝒏...
✦ . 　⁺ 　 . ✦ . 　⁺ 　 . ✦

- Milyen volt az első napja, Úrnőm?

Amint Fubuki megszabadult az egész nap viselt szemfedőjétől, legjobb barátja azonnal mellette termett, kissé aggódó hangszínben intézte felé kérdését. A lány először nem válaszolt, csupán egy sóhaj kíséretében az apró kanapéra rogyott, a nappali közepén. Hosszú csendes pillanatokig csak meredt a csupasz plafonra, átgondolva a mai nap szerzett élményeit, melyek...elég vegyesre sikeredtek.

- Határozottan nem volt olyan rossz, mint azt gondoltam - mosolyodott el végül halványan.

Valóban, sokkal rosszabbra számított. Persze még mindig nem tudta, mit is várjon ettől az új iskolától, a tanároktól és az ott tanuló diákoktól, de az már most egyértelművé vált számára, hogy a U.A, és az előző iskolája olyan távol állt egymástól, mint napkelet a napnyugattól. Nem bánta volna, ha megváltozik a státusza és nem néznék őt ki. Ő maga is egy lehetett volna a többiekkel, egyenrangú lett volna, és esetleg még a képességét is valami hasznosra fordíthatta volna...

- Ennek örülök. Nem voltak bunkók az új osztálytársak? Senki sem okozott kellemetlenséget? - érdeklődött tovább Kagemi, aki sajnos már tudta a lány forgatókönyvét az elmúlt évekből.

Tisztában volt azzal, hogy Fubuki mennyi szenvedést élt át, hogy hányszor is sírta át az éjszakákat, és hogy mennyi könnyet kellett felitatnia az arcáról. Ő volt az, aki a legjobban ismerte a lány ártatlan természetét, és mivel évek óta minden áldott nap együtt vannak, fájt neki látnia, hogy gazdáját és barátját szenvedni látja. De sajnos képtelen volt bármit is tenni annak érdekében, hogy megváltozzanak a dolgok. Sajnos ő maga volt az egyik ok, amiért Fubuki-t kirekesztették. Miatta nem fogadták be őt. Emiatt pedig bűntudata volt.

- Minden rendben volt, Kagemi - pillantott rá a lány, egy apró, de annál biztatóbb mosollyal. - Jól vagyok.

"Máskor egy hónapig nem mosolyog ennyit, mint most..." - gondolta magában a barátja, aki ebből mert arra következtetni, hogy tényleg minden rendben ment az első napján.

Mindig is csodálkozott azon, hogy Fubuki nem volt dühös az őt bántalmazókra. Kicsi volt, nem értette, miért kapta azt a rengeteg gyűlöletet, de elfogadta a helyzetet. Nem volt normális, ő mégis beletörődött abba, hogy neki ez a szerep jutott.

A gondolataiba nem láthatott bele, beszélni sem beszélt vele sokat, de tudta, hogy összezavarodott volt. Segíteni akart neki, de mit is tehetett volna, ha a puszta létezése is halálfélelmet váltott ki másokból?

Ugyanis igen, Fubuki-n kívül bárki, aki meglátta az ő alakját, rettegve távolodott el a lánytól. Így bővült azoknak a köre, akik furcsának tartották őt...holott nem ő választotta ezt a képességet. Egyikük sem tehetett erről.

Az emberekbe manapság egy cseppnyi megértés sem szorult. Mindenki türelmetlen, mindent magának akar, lehetetlenekről álmodozik. Talán Fubuki is. Talán a lány csak menekülni akar a múltja elől, szabadulni a rossz érzésektől és elzárni magában a negatív élményeket, a traumákat. Kagemi ezért volt mellette. Hogy vele, általa túl tudjon lépni. Ha még nem is tud tenni, vagy mondani valamit, de a társaságával enyhítsen fájdalmán, éreztesse vele, hogy nincs egyedül.

És soha nem is lesz. Ugyanis ő nem fogja elhagyni, bármi történjék. Mellette lesz, bármi áron.

- Ők...mások - szólalt meg újra halkan a lány, Kagemi pedig rögtön felé kapta a fejét. - Kedvesebbnek tűnnek...