MÚZSA

HUSZONHARMADIK FEJEZET

― I-igen ― hebegem.

Száját egy tipikus félmosolyra húzza, a mutatóujja a nyakam oldalán szánkázik fel-le, pont ahogy a mellkasom emelkedik majd süllyed, benne a zakatoló szívemmel.

Azzal megragad a nyakamnál fogva és ― végre ― megcsókol. A szája az enyémhez ér, két kirakósdarab tökéletes összefonódásában. Kezeim ösztönösen megtalálják a hajkoronáját és kedvükre játszanak a gesztenyebarna tincsekkel, akik hűséges marinettbábuként engedelmeskednek nekem. A nyelvével megtalálja az enyémet, elektromos szikrát csihol, ami a kitörő vulkánhoz hasonló alhasamban forrósodó lávafolyamban ér véget.

Amikor megszakítja a csókot, szédülten igyekszem talpon maradni. Megrészegített a mámoros érintése, ettől pedig az ájulás kerülget.

― Be kell vallanom valamit ― lihegi, nyelvével benedvesítve az alsó ajkát. ― Olvastam a versedet az installáció tervezetén... A férfiról, akibe beleszerettél, hiába nem szerette önmagát. Tudnod kell, hogy ez fordítva is igaz. Én is beleszerettem a lányba, aki nem szerette önmagát. Voltaképpen ez egy kicsit az én első csókom is volt.

― Mi?!

― Előtted minden csók, minden kósza numera csak egy üres csali volt. Kihasználtam a nőket, mert csábító figyelemeltereléssel akartam tompítani a fájdalmamat. Te vagy az első, akit nem azért csókoltam meg, hogy magamat vigasztaljam, hanem azért, mert szerelmes vagyok belé.

Xander szeret engem... XANDER SZERET ENGEM!

― Mondd még egyszer! ― könyörgöm neki, mint egy sivatagban rekedt túrázó egy korty vízért. Összekulcsolt ujjainkat a mellkasára vonja. A fekete ing vékony anyagán át érzem a kályhára emlékeztető tűzforró bőrét.

― Érzed ezt? Miattad dobog ilyen átkozottul gyorsan a szívem. Nem viccelek, tényleg mindjárt elájulok ― nevet fel remegő hangon. ― Szeretlek, Arabella!

― Én is téged, Xander! Én is téged.

― Most már elég az érzelmekből! Még a végén azt hiszed, van szívem, a macsós külsőm meg csak álca.

Ó, én nem hiszem. Tudom!

― Na, gyere, művész úr! Ideje odadobnom téged az oroszlánok elé. Bemutatlak a családomnak.

A vállánál megragadva féloldalasan megölelem, úgy vezetem körbe a házban. A fülébe súgva adok neki gyorstalpalót a klikkekben csoportosuló vendégekről, sőt a kevésbé selejteseknek még be is mutatom, úgyhogy nem lehet oka panaszra.

― Ethel nénikémmel már találkoztál, ő nagyapa húga. Tudod, aki azt kérdezte tőled, hogy nem akarod - e miszlikre aprítani ― bökdösöm az oldalát, halkan felkuncogva. A torkát köszörülve vakarja meg a tarkóját, hogy elfedje a nevetésem nyomán kúszó libabőrt, de túl késő, mert már elégedetten tudomásul vettem, milyen hatással vagyok a testére.

― Kitalálom; a helyi asszonykórus? ― tereli a szót az Ethel nénit koszorúzó idős hölgyekre.

― Igen is meg nem is. A posta és a kisbolt dolgozói, de akad köztük egykori dalkörös, például ott az a magas a fekete-fehér kosztümben, meg az ijesztő műfogsoros mellett, az amelyiknek olyan a frizurája, mintha egy bazi nagy vörös polip ülne a feje tetején.

― Szóval Búb, a lámpás hal és a polip. Mondd csak, az asszonykórus tagjait a Némó nyomában szereposztása alapján választották ki?

― Vagy talán csak nem volt több hal a tengerben.

Erre mindkettőnkből olyan hangosan tör ki a nevetés, hogy az egész társaság egyszerre mereszti ránk a durván kiszedett szemöldökük alatt kerekedő szemét. Kivéve Ethel nénikémet meg a polipot. Ők kedvesen mosolyognak, és a telepatikus összenézésükből ítélve, valószínűleg már az esküvőnket tervezik.

― Elnézést, hölgyeim ― emeli mindkét kezét a magasba Xander kifulladva, amolyan megadom-magam-módon. ― Tudják, kifogtam a világ legviccesebb lányát.

― Fiatalember, ez a viselkedés hallatlan ― súgom neki, a visszatartott nevetéstől remegő hangon.

A zsémbes tekintetek kereszttüzében kihátrálunk a nappaliból. Néhány percbe telik, mire a röhögőgörcs hasizomlázzal és vihorászással távozik belőlünk.

Az étkezőbe érve folytatom a rövid ismertetők szolgáltatását.

― Az ott a bordó garbóban Steve, Emmabell nővérem barátja, per vőlegénye, per exe. Lemaradtam a sztoriban ott, hogy fél térdre ereszkedik, a testvérem meg egy konyhakéssel hadonászik, ahelyett, hogy a nyakába ugrana.

― Miért nem lepődöm meg ezen?!

― Sh, maradj már! Hol is tartottam? Igen, megvan! Garbós Steve mellett az Susan, családi barát. A férjével már találkozhattál a tökfesztiválon. Az ő történetük ihlette az első könyvemet.

― A Viszlát, Flora!-t?

― Igen. Tudod, Susan és Rob... Várjunk csak! Te emlékszel az első könyvem címére?

― Nagyon úgy tűnik.

― Te olvastad a könyvemet? ― pislogok rá kábán.

― A könyveidet. Az összeset ― feleli lazán, a leesett államra fonott ujjakkal becsukva a számat. ― Mázlim van, hogy ilyen könnyen le lehet téged nyűgözni.

V.

Az ujjam a keserédes búcsútól olyan nehéz, hogy képtelen vagyok megemelni, csak vonszolom a billentyűzeten.

É.

G.

Az utolsó betű előtt habozok. Olyan nagy utat jártak be ezek a (fiktív) emberek, meg én is itt, a clifflandi bárban, ahová szinte beköltöztem az írói válság kezdetekor, hogy nincs szívem véget venni ennek. Arról nem is beszélve, hogy ezzel az utolsó betűvel nem csak a kézirat, de az én plátói szerelmem is lezárul. Nincs több borozgatós írómaraton Rob bárjában, miközben az új csapossal szemezgetek. A mogorva ábrázatú, kizárólag feketét viselő, halántékán sebhelyes csapossal. A névtáblája szerint Alexander a neve, de az "Egy pohár fehéret tölts, kérlek"-en és az "Igen, még egyet"-en kívül nem váltottam vele egy szót sem. Ha leírom ezt az utolsó betűt, talán nem is fogok soha. Elvégre befejeztem a könyvet, ami miatt ideiglenesen hazacuccoltam a szülővárosomba. A terv az volt, hogy amint elkészültem a kézirattal, irány vissza New York-ba, de minél tovább figyelem Őt, annál többet akarok megtudni róla. Kíváncsi vagyok, hasonlít - e a róla mintázott szereplőre. Kíváncsi vagyok, vajon hasonlít - e az észjárása ahhoz, amilyennek elképzeltem a fejében lenni az ő szemszögéből írt fejezetekben. És arra is kíváncsi vagyok, hogy vajon belém tudna - e szeretni úgy, mint a róla mintázott karakter. Ehhez viszont le kellene szólítanom. Úgyhogy inkább azt hazudom magamnak, hogy nem is vagyok annyira kíváncsi rá.

E. ― Helyezek súlyt az ujjam alatti billentyűre. Oda sem merek nézni.

Megtettem. Vége van. Befejeztem.

Nyomok egy mentést, és egy fáradt sóhajt kiengedve lecsukom a laptopot, mielőtt meg akarnék változtatni valamit a történetben. Felhajtva a pohár alján árválkodó borom maradékát azt próbálom feldolgozni magamban, milyen iszonyatosan furán is érzem magam. Megszabadultam a vállamat nyomó tehertől most, hogy leadom a kéziratot Ezrának a harmadszorra elcsúsztatott határidőt tartva. Ugyanakkor könnybe lábad a szemem, mert akármilyen rögös is volt az út, amíg ez a könyv megszületett, nem egyedül jártam végig rajta. Állandó társaim voltak a szereplők, akiknek búcsút intettem, mihelyst leütöttem azt a bizonyos utolsó betűt. Megírtam a fiktív hőseim életének kis szeletét, de ezen túl még sok minden vár rájuk. Ezt azonban már nem tudják meg sem az olvasók, sem én... a legnagyobb bánatomra.

Fájó szívvel térek vissza a valóságba, mert az általam megalkotott világ mégiscsak sokkal jobb hely, mint amiben élek. Nekünk, íróknak ez a keresztünk, nemde?!