MÚZSA

HUSZADIK FEJEZET

― És ezek ötéves tervek is olyan jellegű következményekkel járnak, ha nem tartjuk be, mint a szovjet típusúak? ― ellenkezem dacosan, habár mélyen legbelül, de nagyon-nagyon mélyen simán belemennék az ajánlatba, bármi legyen is az, mert a kisgyermeki énem álma egy karnyújtásnyira van tőlem és itt dörömböl a mellkasomban, hogy azonnal írjak alá minden papírt.

Bárcsak itt lenne Fifi... ő értékelné a történelmes megjegyzésemet, plusz segítene dönteni.

― Ezeket úgy alakítottuk, hogy az Ön érdekét szolgálják, Mr. Hale, ebből kifolyólag nincs kétségem afelől, hogy tartja magát az ötéves tervekhez. Különösen, mivel ezek egy bizonyos Fiona Halet is meglehetősen jutányosan érintenek. Miután az unokatestvére felhívta a figyelmemet a vacillálás okára, az első dolgom volt úgy formálni a történetet, hogy a kisasszonynak megadathasson minden, amíg a testvére a világ országaiban turnézik. Nevezze a terveket szovjetnek, gyújtósnak, papírnehezéknek, aminek csak akarja, de tagadhatatlanul a legoptimálisabb jövőt garantálják, ezzel pedig Ön is tisztában van. Most mennem kell, ha nem akarom lekésni a gépet. Tanulmányozza, olvasgassa ezeket, aztán hívjon fel, ha dűlőre jutott. Remélem jó döntést hoz, Mr. Hale!

Azzal eltűnik a könyvesboltból. Az ablakon át látom, ahogy egy fekete terepjáró felé igyekszik, ezért rögtön felpattanok a helyemről, hogy Dave után eredjek. A pénztárnál ― pontosabban a pult alatt ― találok rá az unokatestvéremre. Egy vaskos könyvet használ pajzsként, miközben egy tigrisbukfencet követően felegyenesedik.

― Nézd, haver ― kezd bele, a könyv mögé bújva. A magyarázkodása közben leolvasom a címét. Biblia. Dave aztán tud fegyvert választani. ― Tudom, hogy pipa vagy rám a producer pacák miatt, de higgy nekem, sokkal dühösebb lettél volna magadra évek múlva, ha most nem adsz neki egy esélyt. A fickó jóformán könyörgött, hogy veled dolgozhasson. Azt meg már meg sem említem, hogy névjegykártyája van. Nem egy, nem kettő, egy egész csomaggal tart magánál a zakója zsebében!

― Ha nem a nagyapánk temetését szerveznéd éppen, esküszöm, itt helyben meg tudnálak fojtani.

Nagy fába vágta a fejszéjét azzal, hogy magára vállalta az egész hajcihő lebonyolítását, de nála jobban senki sem ért a tervekhez meg az adminisztrációhoz, így aggodalomra semmi ok. Már gyerekkorunkban is megvolt az a képessége, hogy játszi könnyedséggel elérte, minden klappoljon: a patinás sorba állított kisautóktól kezdve, a szülinapi tortán egymástól egyenlő távolságra rakott gyertyákon át, az ugyanakkorára vágott mogyoróvajas-lekváros kenyérfalatkákig minden esőemberesen precíz volt, amire csak Dave ránézett.

Ennek ellenére még nem döntöttem el, hogy elmegyek - e a temetésre. Nem a néhai nagyapám az oka, sokkal inkább a második generációs Alexander Hale, akit ― vagy inkább amit ― minden erőmmel igyekszek elkerülni.

― Kösz, hogy megmentettél. Jövök eggyel ― néz az mennyezetre Dave, kétszer megkopogtatva a mellkasát, mintha a nagyapánkhoz beszélne. ― Mit szólnál egy kipárnázott urnához?

― Látom, jól viseled ― ironizálok, egy újabb-sárga-cédulás-a-családban-grimaszt vágva.

― Nem igazán. Szerettem az öreget.

― Tudom, Dave.

― Nagyapa jó ember volt. Erős, nagydarab ember, akit kis láthatatlan darabokban veszítettem el. Mintha csak termeszek rágták volna. Először a kis lyukakat veszed észre, aztán beszakad alattad a padló és végül rád zuhan az egész ház. Levetett volna a Tajgetoszról, amiért ezt mondom, de nagyon sajnáltam őt. Olyan hátborzongató volt látni szegényt. Úgy halt meg, hogy a fiai felé sem néztek, pedig jobban is odafigyelhettek volna, mert ez a jövő várhat rájuk is. Jobb lesz, ha mi is kivizsgáltatjuk magunkat, mert ez a rohadt Huntington-kór alattomos gyil...

Dave szavai homályba vesznek, ahogy apránként eljut az agyamig az információtömeg. Nagyapa beteg volt. Szenvedett. Talán abban a hitben halt meg, hogy mindennek tudatában vagyok és mégsem fogom a kezét vagyok ott mellette, hogy támogassam. Talán úgy véli, cserben hagytam. Talán Dave örökölte a betegséget. Talán én is beteg vagyok, de ha nem is, nagy eséllyel az leszek. Talán, talán, talán...

Már sosem tudom meg, mit érzett, amikor szembesült azzal, hogy az élete végén jár, mit gondolt rólam, vagy hogy miért adta a kezembe a királysága kulcsát Dave helyett. Itt voltam New York-ban, akárcsak ő. Ugyanazt a levegőt szívtuk, ugyanaz a vérünk. Éreznem kellett volna, hogy beteg és segítségre szorul, még akkor is, ha nem beszéltünk évek óta. Én viszont el voltam foglalva a saját életemmel, a saját fájdalmamban dagonyáztam művészhez illően, holott emberként kellett volna viselkednem. Ha megtehetném, visszacsinálnám, de az a rossz a halálban, hogy végleges. Már nem tudjuk meg, "mi lett volna, ha...", már nem tudjuk megölelni egymást, vagy összefogózva sétálni a parkban, táncolni a holdfényben, meghallgtni a kedvenc zenénket, csodálni egy festményt, ahogy már bocsánatot sem tudunk kérni mindazért amit megtettünk ― vagy éppen nem tettünk meg. És pontosan ezért fogom elkísérni a nagyapámat az utolsó útjára, mert ennyit igazán megérdemel a kapcsolatunk, pláne ami lehetett volna belőle. Ki tudja, talán a túlvilágon megadatik nekünk, hogy olyan közel álljuk, mint Arabella és Bart. Addig is, a földi életemben megteszek mindent azért, hogy ne bánjak meg több elszalasztott alkalmat, megszakított kapcsolatot, ki nem mondott érzést... vagy egy baráti találkozó címszó alatti kihallgatást arról, mik is a szándékai velem és hogy elég jó - e az örökölt vagyon hírének közlésére. Jesszus, mekkora barom vagyok!

Az nem kifejezés ― ingatja a fejét Morgan Freeman, az én idegesítő belső hangom.

Mégis melyik elmeháborodott agysejtem tartotta jó ötletnek ezt az egész faggatózást?!

Az a lány olyan tisztaszívű, te pedig hazudtál neki.

Nem hazudtam.

Valóban?! Akkor bizonyára nagyon díjazni fogja, hogy a háta mögött szervezkedtél, elhallgattad előle a nagyapád halálát meg az ezzel járó örökséget.

A francba, ez tényleg elég hazugságszagúan rosszul hangzik.

No meg kifelejtettem, hogy őt megkerülve próbáltad kideríteni, mit is érez irántad. Ahelyett, hogy férfiasan eléálltál volna, hogy szemtől szembe rákérdezz.

Nekem befellegzett. Arabella ezek után tuti fogja a macsétáját és lekaszabolja a golyóimat. Vagy a fejemet.

Eszem ágában sincs megmondani neked, hogy mit csinálj, de a helyedben sietnék menteni a menthetőt.

― Bocs, haver. Mennem kell ― veregetem meg Dave vállát, aki még mindig a Huntington―kór tüneteit részletezi.

― Minden kóser?

― Persze ― hadarom, a hátizsákomba söpörve a vázlatfüzetemet és a grafitomat. ― Van egy kis dolgom, de utána benézek hozzád. Hoznék egy kis kekszet is. Itt leszel még?

― Most ugratsz?! Engem itt temetnek el. Bocs, még korai ezzel viccelődni. A lényeg, hogy tudod, hol találsz ― tiszteleg játékosan.

Össze sem húzom a kabátomat, úgy csörtetek ki az ajtón. Megcsap az utcán süvítő hideg szél, a lábam közé kapom a biciklit, mit sem törődve a hidegtől véresre száradó kézfejemmel, kesztyű nélkül hajtom a pedálokat. Egyenesen Paul irodája felé veszem az irányt, abban reménykedve, hogy még nem feszítették keresztre Arabellát a doki átkozottan jól feltett, az ember elevenébe találó kérdései meg a mindent tudó, passzív-agresszív zöld tekintete.