Fehér Fátyol

3. fejezet

Nagyot nyeltem, mert bár még mindig nem szállt le az éj, az alkonyat közel volt már, én pedig még sosem jártam az erdőben sötétedés után. Annyira szorítottam a lámpás fogóját, hogy az ujjaim elfehéredtek. Tétova lépteim azonban hamarosan felgyorsultak: ha igaz, amit láttam, valaki... az új inas bajban volt, és nekem muszáj segítenem. Közben mégis azért imádkoztam, hogy az egész csak egy hazug látomás legyen.

Hamarosan odaértem a kidőlt fához, a legény azonban nem volt sehol. Kínomban felnevettem. A hangom végtelenül idegenül csengett az éjszakára ébredező erdőben. Körbefordultam néhányszor, hátha észreveszek még valamit, majd hitetlenkedve tártam szét a karom: ez még tőlem is hatalmas szamárság volt. A lámpás fényétől az árnyékok idegesen remegtek körülöttem, igazán ideje volt visszaindulnom. Ekkor azonban eszembe jutott a látomásban látott vér, ha megtalálom a foltot a földön, az azt jelentené, hogy nem ment el az eszem teljesen. A színeket már elmosta a sötétség, így leguggoltam, a lámpást pedig a földre tettem. Az ujjaim hamarosan megérezték a nyálkásan ragacsos vért. Undorodva húztam vissza őket.

– Hahó! – kiáltottam. A fiú csak nem lehetett olyan messze. – Hahó!

Fülelni kezdtem.

– Itt.

Hallatszott az elhaló válasz.

– Merre?

– Erre!

Követtem a hangot tovább, a faluba vezető úton. Egy kisebb kanyar után, egy vastag fa törzsének dőlve találtam rá a legényre. Hitetlenkedve, és megkönnyebbülve emelte rám a tekintetét.

– Jó estét, kisasszony! – hebegte, majd fel akart tápászkodni, de intettem, hogy most hagyjuk az udvariaskodást.

– A vadászkastélyból, ugye? – kérdezte elfúló hangon, majd azonnal a fejéhez nyúlt.

– Azt gondoltuk eltévedt – adtam gyorsan magyarázatot arra, mégis miért kódorgok éjszaka az erdőben. – De ezek szerint megsérült. Hadd nézzem!

Mellé térdeltem, a lámpást pedig a fejéhez emeltem. Fintorogva csuktam be a szemem egy pillanatra.

– Ennyire csúnya? – kérdezte ijedten.

– Nem, csak nem vagyok hozzászokva a vér látványához – fordítottam el a fejem, hogy mélyeket lélegezhessek.

Megitattam, majd előhúztam a batyumból egy rongyot is, hogy bekössem a fejét. – A kastélyban majd rendesen megtisztítjuk ecettel is. Emlékszik, mi történt?

– Egy lovas vágtatott velem szemben – tagolta lassan a szavakat, mintha az emlékezés is nehezére esne. – Olyan gyorsan tűnt fel, hogy nem tudtam idejében elugrani előle. Elvágódtam a földön, és bevertem a fejem egy kőbe. Nem tudom meddig feküdtem a földön, de amikor magamhoz tértem már alkonyodott.

– Egy lovas? Hogy nézett ki?

– Fekete ruhát viselt, a haja feltűnően világos volt. A lova fehér, épp annyira idegesnek tűnt, mint a gazdája.

James.

Szomorúság költözött a szívembe. Átéreztem James fájdalmát és értettem dacos komiszságát is, de otthagyni az úton egy sérült embert? Ez még egy elkényeztetett úrfitól is megbocsáthatatlan volt.

– Fel tud állni? Vagy nagyon szédül?

Tétován bólintott, majd lassan feltápászkodott, de alighogy felegyenesedett, azonnal el is fordította a fejét. Hosszú ujjaival görcsösen a fa törzsébe kapaszkodva többszöri öklendezésre kiadta magából az aznapi ebédjét.

Nekem is felfordult a gyomrom. Távolabb léptem, hogy mélyen beszívjam az erdő frissítő levegőjét, és elborzadva gondoltam arra, milyen hosszú út vár még ránk a kastélyig. Mert nyilvánvaló volt, hogy képtelen lenne a segítségem nélkül megtenni ezt a fél mérföldet. Elképzeltem, milyen arcot vágna anyám, ha észrevenne engem, ahogy egy fiatal férfivel andalgok a sötét erdőben.

– Jöjjön – karoltam belé, miután láttam, hogy kicsit összeszedte magát. A legény hálásan bólintott, majd ránehezedett a vállamra.

– Hogy hívják?

– Alistair – nyögte. Én pedig eldöntöttem, nem kérdezek tőle többet, és a szájamon át lélegzem majd hazáig, olyan erősen csapta meg az orrom hányás utáni savanyú lehelete.

A látomás tehát nem hazudott, én pedig nem buggyantam meg teljesen. A pince valóban hatalmas kincset rejtett. A kérdés már csak az volt, hogy az a valaki, aki örökölte, vajon miért nem érkezett még meg, hogy birtokba vegye azt.