A Napisten Hava

1. Bejegyzés - 1595. Június 22.

'Csütörtök van, szeretem a csütörtököket, ilyenkor apa egésznap a műhelyben dolgozik, ezért mi, a piacra látogatunk .'

Ma, mikor felébredtem, az volt az első gondolatom, mekkora ajándék, hogy apám tud írni és olvasni. Még nagyobb, hogy minket is megtanított rá. Hiszen, ha nem tette volna, most nem írhatnám le ezeket a sorokat. Azt kívánom, az életem bár megmaradna, legalább ebben a formában, jelzésként, hogy léteztem valaha. Azonban tudom, nem olyan értékesek az írásaim, mint az evangélistáké és a csodatévőké, amik századokon át is, halhatatlanok maradnak.

Sokat olvasok, népmeséket, varázslatos történeteket, irigylem a hőseiket, én is fel akarom fedezni azokat a helyeket, ahová más a lábát sem teheti be. Látni az alvilág kapuját, bejárni Albion ormait, ahol sosem látott lények és fenevadak tanyáznak. Apám szerint, nem szabad ilyesmiket mondanom, főleg a katedrálisban, mert akkor eljön értem egy szörnyeteg és élve bekebelez. Pár hete, azt is megtiltotta, hogy erről szóló verseket olvassak:

- Siess már! Megint férges cseresznyét fogunk kapni, mint a múltkor! – Ani hangja éles, szigorú, mint amilyen anyánké volt. Négy év közöttünk a korkülönbség, de érettebben viselkedik nálam. A földön jár, míg véleménye szerint én lebegek, olyan magaslatokban, ahonnan képtelenség visszahúzni engem.

- Szólj apának, hogy elmentünk. – mondta, miközben a pepita kendőt megkötötte az állánál. Én, a fejembe nyomtam a szalmakalapot. Az ablakokon bevakított a fény, vékony sugarai keresztül hatoltak a házat benövő borostyán levelei között. A műhely ajtajához léptem, forróság sugárzott belülről, apám a tűz felé hajolt, a szenet piszkálta a kályhában:

- A piacra indulunk. – mondtam közönyösen. Apa mindig azt mondja, rideg vagyok, egykedvű, ugyan olyan arcot vágok a lakodalmon, mint a temetésen. Semmi sem ráz ki engem ebből a hidegvérűségből. Ez nincsen így, csak a földi létezést találom egyhangúnak.

Ani-t szeretik az emberek, utána fordulnak az utcán, kedvesen köszöntik őt, szépségéről sokan beszélnek.  Hasonlítunk, velem, ennek ellenére, távolságtartóbbak. Megrémíti őket, a bennem rejlő mélység, a sok kérdés, gondolat, érzelem.

- Remek, vegyél magadnak valami szépet Titánia.

- Szépet? A piacon nincsen semmi, ami szép lenne. – feleltem hűvösen.

- Hát, a virágos, akiről a múltkor meséltél?

- Ő nem virágos, növényeket árul, az ártó szellemek ellen.

- Akkor vegyél belőle, hátha elűzi ezeket a bolondos gondolataidat. – erre nem tudtam mit válaszolni, becsuktam magam mögött az ajtót, Ani már az utcán várt engem, türelmetlenül toporgott.

Útközben, Lord Faramond-ról fecsegett, mint mindenki Shadore-ban, azokban az időkben. Lord Faramond a tartomány ura volt, a város felett lévő várkastélyban élt és az aranyszívéről vált ismertté. Magához vette Rohesia-t, a púpost, aki évekig, a főtéren énekelt, pár lyukas garasért cserébe. Mesébe illő legendává vált, ebben a kicsiny városban, ahová be nem tévedt az, aki nem ide született. 

A napfény elnyújtotta a katedrális árnyékát, ami elterült a téren. Nagy forgatag gyűlt össze. Árusok, fehér kötényben és furcsa sipkában a megpakolt kocsi és a felállított asztal között futkároztak. Kopott színű bódék, gyékénykosarak, buja, zöld petrezselyemcsokrokkal és zöldségekkel megpakolva. A felnőttek nagyban alkudoztak, tarisznyájuk aljából bűvészként húztak elő, kisebb, nagyobb összegeket, a csirkéért, a hízott libáért. A gyerekek közben karikákat kergettek, labdákat, fagolyókat gurítottak szét a köveken, amiben ha megcsúszott valaki, akkor csodálkoztak, hogy pofont kaptak jutalmul. Középen, a kút köré lovakat kötöttek ki, egy suhanc ügyelt rájuk, vizet merített nekik az itatójukba.