Emlékezet és Feledés | Befejezett

18. Fejezet

Julianna Amara King

A szemeim előtt ott lebeg a kép, ahogyan Frau karjaiban Alicia pihen, s az érzés pont úgy fáj, mint mikor Caidennel láttam őt először!

A szívemre rá telepedett nehéz kő szét nyom, mintha ki facsárná belőlem az élet minden cseppjét.

- Menekülj, mielőtt túl késő lenne! - az agyam cselekszik a szívem helyett, mert a kínzó érzés vérző sebeket ejtett.

A lábaim gyenge léptekkel araszolnak a kijárat felé - szenvednem kell azért, akit szeretek? - a könnyeim mossák arcomat, mikor az ajtó mögöttem becsapodik.

A köves úton sétálok, miközben könnyeimmel itattom a száraz betont - Madárkám - kiált utánam, mire sírásom zokogásba torkolik.

- Minden szavával csak nagyobb bántott okozna - a fejemben lévő hang nem tántorít, így erőtlenül haladok előre a ki kövezett út domborulatain.

Esetlenül ragadja meg karomat, s fordít maga felé - Futnom kell utánad, hogy beszélni tudjunk? - kérdezi a levegőt szaporán szedve - A Könnyeidet láttni a világ legnagyobb kínja - kezeivel arcomat simogatja, miközben sós cseppjeimet itatja fel ujjaival.

Zöld pillantássa elveszlik barna tekintetemben, mintha a tavasz csak most bontana új életet - A szerelem szenvedéssel jár - suttogom íriszeiben mélyen elveszve.

Halvány mosoly villan meg arcán, majd ujjai ajkaimat lágyan cirógatják - Azért szenvedünk, mert a szerelem, amit érzünk valódi - szabadon lévő keze a csípőmbe mar, majd szorosan magához vonja - Hogyan értesem meg veled, hogy te vagy az egyetlen nő, akit szeretek?

- Mindennél jobban szeretlek! - a szívemen ejtett sebek sajognak, de az, amit súg mindennek ellenére igaz!

- Mikor vele láttalak - kezdem elcsukló hangon - a sebeim újfent felszakadtak, s talán a félelem is közre játszott!

Szavak nélkül, némán néz szemeimbe, miközben ujjai ajkaimat szántják pille könnyedséggel - A félelem meg betegít, gyengévé tesz és ez az utolsó, ami neked meg engedett - suttogja ajkaimra elmosolyogva az utolsó szavakat.

Csókja gyógyító hatású - Szeretlek - csicsergi heves csókjai között - Akarlak - mormolja ajkamba harapva - Az enyém - és én tiéd vagyok - fejezembe erőteljes csókba vonva.

- Akkor vissza jössz velem? - kérdezi át ölelve törékeny testemet.

Hangja kellemesen cseng füleimben, de szavaira a valóság vissza ránt - Képtelen lennék vissza menni - hebegem karjait lefosztva magamról.

Csalódotan kémleli arcomat, majd gyengéd mosolyt villantva hátat fordítva vissza sétál a házunk irányába.

- A félelem az oka mindennek - csordulnak ki könnyeim távolodó alakját nézve - amíg jelen van, addig a boldogság jócskán csak kerülni fog minket!

A reggeli napfényben hamar elveszlik alakja, így szomorúan fordulok a másik irányba, hogy aztán az iskolába sétáljak!

Az épület területére beérve rendezem a bennem felgyülemlő érzelmeket, s mintha mi sem történt volna mosolyogva lépek be az iskola bejárati ajtaján.

A folyosókon sétálva kíváncsi tekintetek szegeződnek rám - Téged is láttni kicsi lány? - ugrik nyakamba Tara.

Szoros ölelésbe von, amit kelletlenül viszonzzok - Téged is jó láttni Tara - mondom lágyan csengő hangon.

Elereszt, majd meg sem várva, hogy folytassa el sétálok mellette - Ilyen nehéz lenne leplezni a fájdalmat? - teszem fel a kérdést magamnak, amire pontosan tudom a választ!