TARA WHITEHALL és a hatok hajnala

1. kapok egy fuvart a king's crossra

Magányosan lógázom a lábam a hintán. Jamie a Roxfortban van – a világ kicsit szürkébb, mint máskor.

Szeptember elseje van. Ez az első szeptember az életem során, ami nem a Burbridge–kúriában talál meg, az első szeptember, amikor Mirandanya nem vár rám a folyosó végén, hogy leszidhasson, amiért nincs bekötve a cipőfűzőm.

Nyolc vagyok, még mindig. Olyan érzés, mintha egy egész életet eltöltöttem volna már nyolc évesen. Azt kívánom, bár tizenegy lennék, hogy Jamie után mehessek a Roxfortba.

– Szia, seule – szólal meg ekkor Éloise, emlékeztetve engem, hogy már nem Jamie az egyetlen testvérem. Újdonsült nővérem a ház hátsó ajtajához vezető lépcső tetején áll, a keze még a kilincsen, és már most látja, amit nem akarok bevallani. Seule: magányos. A Mirandanya által kötelezővé tett francialeckéknek talán mégis volt értelme.

Éloise egyébként tökéletesen beszél angolul, akcentusa sincs, pedig a szülei mindketten franciák. Ő és az anyukája, Anne, Éloise apukájának a halála után költöztek Angliába, mikor Éloise hat éves volt. Azóta három év telt el, és most itt vagyunk együtt, öten. Azaz négyen, mert Jamie már egy vonaton ül, ami valahol Skóciában robog.

Éloise lelépked a lépcsőn, vigyázva, hogy a szoknyája ne érjen a korláthoz és tiszta maradjon.

– Mindig így hiányzik neked? – kérdezi, miközben elfoglalja a mellettem lévő hintát. Ő a sárgán ül, én a piroson. Szelíd az arca. Az enyém... Azt nem tudom, az enyém milyen.

– Igen. – Nincs más válasz erre a kérdésre. Jamie az én sziklám. Az egyetlen konstans személy az életemben. Hát persze, hogy mindig hiányzik.

– De mostmár én is itt vagyok – mondja Éloise, és nem számonkérő a hangja, amilyen az enyém lenne, ha az ő helyében lennék, hanem kedves. – Én is a barátod vagyok. Soeurs.

Nővérek.

Hallgatok. Éloise veszélyes dolgot ajánl fel: az önzetlen szeretetét. Nem tudom, készen állok–e ilyesmire. Nem tudom, megérdemlem–e éppen az ő odaadását.

Mikor rájön, hogy nem fogok válaszolni, Éloise mással próbálkozik.

– Holnap lesz a szülinapom.

– Tényleg? – Erre már felkapom a fejem. Nyolc éves vagyok; számomra a szülinap egy szent dolog. – Nem is említetted.

Mióta megjelent a lépcső tetején, Éloise először komorodik el. Azonnal tudom, hogy rosszat mondtam.

– Mióta papa meghalt, nem nagyon szoktuk ünnepelni. Mama mindig vesz nekem ajándékot, de nem csinálunk felhajtást. Amúgy sem szeretem a szülinapi bulikat.

– Ez nem igaz. – Igaz, hogy még csak pár hónapja ismerem, de tudom, hogy Éloise nagyon is szeret társaságban lenni. Szeret beszélgetni, másokat hallgatni, időt szánni arra, hogy megismerje az embereket. Nagyon szerette a szülinapi bulikat az apukája halála előtt is, és még most is nagyon szereti őket.

– Nem – válaszolja elcsukló hangon. – Tényleg nem. Papa is szerette a bulikat. – És a következő pillanatban már folynak is a könnyek a szőke lány arcán.

Mit csináljak? Hogyan vidítsam fel? Megkereshetném Anne–t, mert ő biztosan a jó dolgot mondaná a lányának. Ha koncentrálok, még hallom is, ahogy a konyhában dúdolgat sütisütés közben. Mégis, valamiért úgy érzem, ezt most nekem kell megoldanom.

Soeurs.

– Tudod, mit? Bár még csak holnap lesz, én is adok neked valamit a szülinapodra. És lehet ez a bulid. Csak ketten vagyunk, de az udvar még délután is napos és meleg. Gyűjthetünk virágokat, vagy amit csak szeretnél, és csinálhatunk tortát is. Csak mi, nővérek. Tiszteletben tartjuk apukád hiányát, és nem a rendes napján ünnepeljük a szülinapodat, hanem egy nappal korábban.