Margaret végzete - Léleklovas trilógia II.

Sürgető hívások

                               - Haló? Ki az? - Szólt bele Margaret a telefonba.
- Alonso orvosa vagyok - hallatszott a vonal túlsó végéről. Margaret letette. Nem akarta hallani a doktort. Félt. Mi van, ha rossz hírt közölnek. Délután kettő órakor már tizenkét nem fogadott hívása volt. Zsebre tette a telefonját, és ellovagolt a partra. Lightheart nevű marwarei lova békésen ügetett. Vágtába váltottak. Altató, ringató és kényelmes lovaglás volt Pinta erőd gyönyörű tengerpartján. Margaret hirtelen rádöbbent, hol is van. Hozott pénzt az új jorviki őslovakra, de az ittenit még nem nézte meg. Ellovagolt hozzá, hogy szemügyre vegye. A kanca orra, nyaka és hasa fehér volt, a többi része sötétpej. Szeme a piros és a lila árnyalataiban tündöklött. A mérete leginkább egy fjord lóéra hasonlított, de a szőre, akár egy clysdale-é. Margaret azonnal beleszeretett. A ló mély, lila szeme valahogy megnyugtatta. Melegség járta át. Az orvos ismét kereste. Nem akarta elrontani ezt a pillanatot magának, de tudta, hogy mostmár fel kell vennie.
                            - Haló!
- Glanderain kisasszony! Csakhogy elértem önt. Számtalanszor próbálkoztam már. Alonso jobban van, sőt, egy hónap gyógyszeres kezelés után teljesen rendben lesz. Ma már kieengedjük a kórházból. Viszhall!
                      Margaret fellélegzett. Végre valami jó hír! Sietősen kifizette az új lovat, és átszelte vele a habokat. Nézte, hogyan fodrozódik alattuk a víz. Ez a ló a legcsodálatosabb teremtmény egész Jorvikon. Sűrű, fekete pillái voltak. Azonnal megtalálták a közös hangot. A neve Dangercloud lett. Margaret tudta, hogy Alonso már nagyon várja őt, ezért gyorsított a tempón.
- Szárnyaljunk, Dangercloud! - Súgta a ló fülébe. 
                   Alonso a Mistfalli járőrcsapat közepén állt. Észrevette a barátnőjét, amint közeledett felé vadonatúj hátasán.
- Hát eljöttél! - Mosolygott.
- Alonso! - Borult a nyakába Margaret. - Nagyon hiányoztál! - Egy darabig ölelte Alonsot, beszívta fahéj és tűlevél illatát, majd megcsókolta. Eközben Violet is megérkezett. A fiú testvére.
- Ali! - Ölelte át öccsét, félbeszakítva a csókot. Ujjaival összekócolta testvére haját.
- Jajj, ne már! - Nyafogott Alonso a sérója beigazítása közben, de azért visszaölelt. - Későre jár. - Fordult Margarethez. - Velem töltenéd az éjszakát? - Kérdezte. Margaret habozott. Még sosem aludt együtt fiúval. Ez lenne az első alkalom. Egyszer élünk, nem? Neki pedig már nincs túl sok ideje hátra a jóslat szerint.
- Örömmel - felelte végül.
                 Alonso és Margaret közelebb kerültek aznap este. A fiú mélyen aludt, amikor a lány felébredt. Kimászott az ágyból, és felkapta a fehér köntösét, mert semmi nem volt rajta. Az erkély halványkék fényben tündökölt, az eget beragyogták a csillagok. 
             A DarCore székhelyén Scarlett is az eget kémlelte. Mellette feküdt kékesszürke őslova, Whitebeauty. Ritkán beszélt az állatokhoz, de most nagyon elveszettnek érezte magát. 
- Jajj, Kislány! Már abban sem vagyok biztos, hová tartozom. Tudom, hogy most ki vagyok, és azt is, hogy ki szeretnék lenni, de azok, akikhez tartozni akarok nem bocsátanak meg. Soha - Scarlett szeméből ezüstösen fénylő könnyek potyogtak, kutyája, Vuffi gyengéden bökdöste orrával. Minden rendben lesz, üzente a szemével, és Scarlett biztos volt benne, hogyha képes lenne beszélni, valami ilyesmit mondana.