The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Seven

Emma

Noah lassan lemászik rólam és még mindig vigyorog, míg az én arcom folyamatosan ég a megszégyenüléstől.

- Hogy lehet, hogy ilyen rövid ismertség után, ilyen botrányosan viselkedjek? – elmélkedem, de még mindig nem nézek azokba az igéző szemeibe. – Ez már a második alkalom, hogy hagyom, hogy elcsábítson, pedig nem is ismerem! – háborodok fel teljesen a viselkedésemen.

Egy ideig csendben figyel, majd ismét megszólal és tudom, hogy az előbbi kis közhely, csak a bizonyítási vágya volt, hogy képes befolyásolni és uralkodni felettem és bármennyire is nehezen vallom be magamnak, a testem valóban reagál rá.

- Figyelj, Emma! – kezd bele a kisebb monológjába, majd kisfiúsan elmosolyodik. Azt hinné az ember, hogy ez a srác ennél szívdöglesztőbb már nem is lehetne, erre megjelennek az arcán azok az átkozott gödröcskék és én tudom, hogy hatalmas bajban vagyok. Távol kell tőle tartanom magam, különben képes lenne arra, hogy összetörje a szívemet.
- Igen? – suttogom halkan és még mindig nem nézek rá, inkább a mezőt fürkészem, mintha ott meglelhetném az élet nagy válaszait.
- Tényleg sajnálom, ahogy viselkedtem veled – mondja ő is halkabban és érzem a hangján, hogy valóban megbánta a tetteit, de egyszerűen képtelen vagyok a szemébe nézni. – Rám néznél, kislány? – kérdi és megfogja az állam, hogy maga felé tudja fordítani. Az érintése bizsergést hagy maga után és legszívesebben ordibálnék a szívemmel, hogy nem lehet ekkora bolond, hogy ezt csak úgy beveszi, de nincs kétségem afelől, hogy felesleges lenne. A szívnek nem lehet parancsolni.
Ahogy a tekintetünk összekapcsolódik, őszinte megbánást látok az arcán. Talán egy kicsit meg is könnyebbülök, hogy tud komoly is lenni, ha igazán akar. A rám nehezedő súlyok is, mintha kisebbek lennének, ahogy fürkészem.

- Tudom, nem haragszom rád, Noah – mondom ki a várva várt mondatot. Még mindig az arcomat fürkészi és várja, hogy mikor mondom, hogy csak vicceltem, azonban miután rájön, hogy komolyan gondoltam, még szélesebbé válik a mosolya és egy hirtelen jött ölelésbe von.

A keze a derekamon pihen és mivel ő sokkal, de sokkal magasabb nálam, ezért én most a mellkasához nyomódom és belélegzem az illatát. Megnyugtat a jelenléte és valahol örülök, hogy bocsánatot kért, de attól még nem felejtem el, hogy mit tett velem.

- Barátok? – kérdezi egy huncut mosoly társaságában, miután egy kicsit eltol magától. Nem tudom, hogy hol lehet a csapda, de próbálom elhessegetni a rossz érzésemet ezzel kapcsolatban. Azonban az előbbiekből kiindulva nem gondoltam volna, hogy barátkozni akar és biztos vagyok benne, hogy ez részemről is egy borzalmas ötlet. A szívem pedig sajgón jelzi, hogy többre vágyik.

- Két nap után, te hülye? – dorgálom magam és elkönyvelem, hogy teljesen megbolondultam. - Barátok! – mosolygok rá szerényen és ahogy kiejtem a szavakat a mellkasomban lévő dobogó szerv fájón összeszorul, jelezve, hogy ezzel ő nincs megelégedve. Elhessegetem minden rossz érzésemet és békejobbot nyújtok neki.

Miután nagy nehezen sikerül felállnia, kinyújtja a kezét és felsegít a földről. Leporolom a nadrágom hátulját, majd elindulunk a kocsi irányába. Noah vezet, én pedig csendben követem. Nem kell sokat sétálnunk, amikor megpillantom a testvérem autóját. Amint ő is észrevesz a fényszóró segítségével, kicsapja a kocsi ajtaját és úgy rohan hozzám, mintha minimum hat napig távol lettem volna, pedig csak egy fél este telt el.

- Nagyon aggódtam érted, Csöppség! Soha többé ne csinálj ilyet! – kérlel és még szorosabban az ölelésébe von. – Minden rendben? – kérdi suttogva és az állával a mellettem elsétáló Noah felé bök.
- Sajnálom, Adam! Nem akartalak megijeszteni – motyogom a mellkasának, de szerencsére ennek ellenére is hallja, és egy nagy sóhaj tekintetében kiengedi a benntartott levegőt. – Minden rendben – mosolygok rá.