Untitled Stories

Untitled Part 4

Fekete hangyákként gyűlnek az emberek. Mind azt állítják, ismerték nagyapámat. De vajon tényleg ismerik-e? Tudják-e, melyik az a vicc, amit mindig elmondott. Tudják-e, mi volt a kedvenc sportja? Tudják-e, mit mondott mindig, mikor meglátott egy kutyát az utcán sétálni?

Vagy csak azért jöttek el, mert kötelességüknek érezték? Azért, mert megbeszélték, még régen, hogy majd beszélnek, összefutnak egyszer, hogy aztán évekig ne hallassanak maguk felől?  Vagy éppen azért, mert mindig ő szervezte a találkozókat, és úgy érzik, tartoznak azzal, hogy az utolsón is ott lesznek, hogy aztán nagymamám felé se nézzenek?

Mindannyian azt állítják, hogy annyira szerették, de mégis, őt ki hívta el? Mindannyian részvétet nyilvánítanak, majd haza mennek, másnap pedig ugyanúgy mennek tovább az életükkel. Néhányuk most is mosolyog.

Úgy szeretném, ha hangyák lennének. Akik nem érdemlik meg, hogy itt legyenek, eltaposhatnám őket. Akik jogtalanul ülnek itt, és könnyeznek, pedig nem is ismerték igazán. Azt hiszik, tudják, milyen az, elveszíteni őt. 

Miközben én itt állok kint, visszatartva a könnyeimet, kezet rázva mindenkivel, aki odajön ugyan azzal a sablonnal; "Őszinte részvétem." Mintha ettől jobb lenne. Mintha részt tudna venni a fájdalmamban.

És hirtelen felfogom, ő volt az egyetlen aki megértett. Az egyetlen aki elfogadott. És a többiek csak állnak, lehajtott fejjel, és úgy tesznek, mintha igazán fájna, miközben én próbálok nem felzokogni, hiszen a lelkemen tátongó sebet marcangolják.