The Guardian Angels (Átírás alatt - minden jog fenntartva)

Chapter Six

The tide is high, it's sink or swim
My only rival is within
Giants calling round the bend
My only rival is within

I won't let my demons win
My only rival is within
I will fight through thick and thin
My only rival is within

Már kezd beesteledni és ilyenkor a legszebb az égbolt, így egy pillanatra megállok az utca végén, mielőtt befordulnék a sarkon, és csodálom a rózsaszín és sötétkék árnyalatokat, amit egy kis narancsszín bolondít meg. Nagyot sóhajtok és érzem, hogy újfent a sírás kerülget.

- Remek, most már olyan vagyok, mint egy hisztis kislány!

Annyira egyedül érzem magam, hogy azt már elmondani sem vagyok képes. A torkom elszorul a rengeteg visszatartott érzéstől és a fülembe dübörgő dallamban is egyre csak azt hallom, hogy engedjem el magam, engedjek utat az engem körbeölelő érzéseknek. Nem akarom, hogy gyengének lássanak, de egyszerűen képtelen vagyok tovább visszatartani. Ahogy az első könnycsepp legördül az arcomon lehajtom a fejem és úgy kullogok végig az utcán.
A kisváros, ahol lakunk nem nagy, összesen körülbelül tíz utcából, egy kisboltból és egy focipályából, polgármesteri hivatalból és egy orvosi rendelőből áll mindössze és a város mellett van egy erdő, ahova régen Adam-vel nagyon sokat jártunk játszani. A lábaim visznek előre és egészen addig meg sem állnak, amíg a mezőhöz nem érnek, ami menedékemként szolgál. Egy eldugott kis hely, ami a fáktól alig látszik és szinte soha senki nem jár erre, mert túl kívül esik a várostól, főleg estefele.
Amikor gyerekek voltunk, a testvérem és én sokat játszottunk errefelé, csak mert nem volt kedvünk anyánk parancsolgatásait hallgatni. Ez volt a mi kis búvóhelyünk és azzal, hogy Adam elment egyetemre, most már csak az én rejtekhelyemként funkcionál. Még Olivia-nak sem mutattam meg soha.

- Ha most akarnának elrabolni, biztos sikerrel járnának – konkludálom magamban, de nem érdekel.

Ahogy a mező közepére érek, leülök és a tenyerembe temetem az arcomat. A zenét folyton ismétlődőre állítom és hagyom, hogy a könnyeim tovább csorogjanak. Már meg sem próbálok halk lenni. Keservesen felsikítok és hagyom, hogy minden fájdalmam benne legyen, de így sem érezem magam megkönnyebbültnek. A lelkem szinte sajog az elmúlt napok vagy évek okozta szekálástól, megfelelési kényszertől és minden olyan sötét érzéstől, amit jobb napjaimon jó mélyre űzök magamban, de ahogy itt ülök egymagam, egy sötét mezőn, rájövök, hogy senki sincs, aki vigaszt tudna nyújtani. Ez egy véget nem érő körforgás, amiben mindig egyedül maradok, bármennyire is vágyom mások szeretetére.
Tudom, hogy valahol saját magamnak köszönhetem ezt az egész kialakult helyztet, de most mégis azt kívánom, hogy bárcsak ne az lennék, aki, hogy ne legyek az a magányos, szomorú, összetört szívű lány, aki annyira vágyik valaki szeretetére, hogy képes érte bármit feladni, még néha az elveit is, pedig tudom jól, hogy soha nem szabadna, hogy olyanná válljak, aki nem én vagyok. Önmagamat kell adnom akkor is, amikor a legrosszabb állapotomban vagyok, mert ha valaki egyszer mégis szeretni fog, akkor önmagamért kell szeretnie és nem egy álarcért, amit magam köré emeltem.
Ahogy folyamatosan folydogál a könnyem és az eget bámulom, rájövök, hogy teljesen beesteledett és legalább két óra eltelt azóta, mióta eljöttem otthonról. Miközben előhalászom a zsebemből a telefont, a sírás is lassacskán alábbhagy és csak ürességet hagy maga után. Mikor megnézem az értesítéseket látom, hogy Olive még több üzenetet hagyott és Adam is keresett párszor.
Mivel tudom, hogy legjobb barátnőm addig nem fogja abbahagyni, amíg nem válaszolok, ezért megnyitom a tőle bejövő üzeneteket és egyesével elolvasom azokat. Érzem, ahogyan a végére érek, egyre dühösebb, mert nem adok magamról életjelet. Nem szereti, ha csak úgy felszívódok, így egy kis bűntudat is keveredik a szomorúságom mellé.