Elfogadod?

Az esküvő felé - Afrika pingvinjei

A nap, mintha megenyhült volna, most nem sütött olyan égetően, egy játszi szellő sós tengerillattal hintette be a partot, míg az ásványkék és zafír hullámok pajkosan kergetőztek, ahogy a palackorrú delfinek szoktak, amikor épp nem szardellákra vadásznak. Egyébként nyugodtnak tűnt a víz, kardszárnyú delfineknek, cápáknak vagy tengeri oroszlánoknak nyoma sem volt.

A fekete-fehér apróságok édesen bukdácsoltak a dél-afrikai tengerparton. Samantha legnagyobb örömére nem igazán zavarta őket a turisták látványa. Épp azért választotta a Boulders Beachet, hogy ott készítse el a fotókat következő cikkéhez, mert úgy hallotta, ott könnyen a pápaszemes pingvinek közelébe kerülhet és ebben szerencsére nem is kellett csalódnia. Nem sokkal azután, hogy a parthoz ért, már egy halom fotója volt a turistákkal ismerkedő vagy épp vadászni induló állatokról. Remélte, sikerült elég jó képeket készítenie ahhoz, hogy cikke sikerrel hívja fel a figyelmet e veszélyeztetett faj megőrzésének fontosságára. Korábban döbbenten tapasztalta, hogy az emberek nagy része még csak nem is hallott soha az Afrikában honos pingvinekről, még a főnökét sem töltötte el túl nagy lelkesedéssel a gondolat, hogy a legtehetségesebb újságírója egy szamárként bőgő madárcsapatnak szenteljen egy egész oldalas cikket, de Samanthát nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja.

Ahogy a vízfelszínt fürkészte rájött, hogy nem igazán érti a tengert, a zenitig nyúló végtelen kék erő és hatalom megfejthetetlen volt számára. Ellenben a pingvinek küzdését az életben maradásért nagyon is közel érezte magához. Úgy vetették magukat a vízbe, ahogy ő az életbe. Az elején, a parton még rengetegen vannak, aztán minél mélyebbre merülnek a bársonykék habokba, annál kevesebben lesznek, míg végül teljesen magukra nem maradnak a prédákkal és ragadozókkal teli végtelenben, ahol senki másra nem számíthatnak, csakis saját magukra. Igen, ezt az érzést, saját veszett céltudatosságának hála, Samantha túl jól ismerte és ahogy a vízre nézett egy csalódott, tengermély szempár jelent meg előtte.

„Ó, bárcsak...!" – suttogása beleveszett a morajlásba és a pingvinek és turisták hangzavarába. Mindig akkor volt a legmagányosabb, ha emberek voltak körülötte.

Annyira a gondolataiba merült, hogy észre se vette a mellé sétáló férfit.

– Különleges látvány, nem igaz?

Samantha egészen összeborzongott a szavakra, majd a kérdezőre emelte mocsárszín szemét.

– Persze – felelte kurtán. Zavarta a kérdés egyszerűsége. Számára ezeknek a kihalás szélén lévő állatoknak a sziklás otthona sokkal több volt különlegesnél: szép volt, zord, különös, elragadó...

– Utoljára állatkertben láttam pápaszemes pingvineket. Aranyosak, nemde?

A fiatal nő a férfira sandított: szőke haj, egészen kifejező vonások, világoskék, sőt szürkés szem.

„A sors fintora, hogy amilyen jól néz ki, olyan hamar sikerült túllépnie a hülyekérdéstűrésemet" – gondolta Samantha, majd annyit mondott:

– Azok! Sőt! Tudod, mire emlékeztetnek? A Kinder Pinguire! Legszívesebben elkapnék egyet és beleharapnék, hogy érezhessem a lágy, tejes krémet. – Mindehez még egy a finom ízt élvezni látszó fintort is vágott és halkan nyamnyogott is.

A férfiből kitört a kacagás, a nagy nevetésben önkéntelenül tett egy lépést hátrébb, ám megcsúszott egy adag friss pingvin guanón, elvesztette az egyensúlyát és Samanthára zuhant, akinek kevésbé sziklás és csúszós talajon se lett volna esélye megtartani a súlyát, így ő maga is hanyatt vágódott. Amilyen szerencséje volt a sekély vízben landoltak. A férfi persze nem ázott el, ellentétben a lány összes ruhájával.

– Jó ég! Annyira sajnálom! – szabadkozott a férfi, miközben próbált lekászálódni Samantháról és felállni.

A lány a tengervízben ülve bosszúsan a vízfelszínre csapott, majd ahelyett, hogy rögvest elfogadta volna a férfi felényújtott kezét, előbb ellenőrizte, hogy a fényképezőgépe túlélte-e a malőrt és csak aztán hagyta, hogy felsegítsék.

– Nem történt semmi. Megesik. Majd' mindennap belöknek a tengerbe...

A férfi érzékelte a hangjában bujkáló szarkazmust, így restelkedve szólalt meg:

– Tényleg rettenetesen sajnálom! Engedd, hogy jóvá tegyem! – kérte.

– Oké, van esetleg egy fölösleges női nadrágod? Harminchatos a méretem – nézett szúrósan a férfi szemébe.

– Azzal sajnos nem szolgálhatok – habozott, nem tudta, elmerjen-e mosolyodni, vagy azzal már csak ront a helyzeten. – Egyébként be sem mutatkoztam... Martin vagyok.

– Samantha – nyújtotta a kezét a lány megszokásból. – Persze ez az ázott verziójú Samantha. A száraz rendesebb – kacsintott a férfira. Tetszett neki, hogy nem veszi komolyan a szurkálódását – legalábbis erre következtetett abból, hogy még nem menekült el fejvesztve –, hisz' a legtöbb embert zavarták az ostoba viccei.

Martin megfogta a felényújtott finom kezet és féloldalasan elmosolyodott:

– Akkor, hogy jobban megismerhessem a száraz verziód és persze, hogy jóvá tegyem az előbbit, meghívhatlak vacsorára?