Bárhova is megyek (hozzád visszatérek) || IwaOi || (fordítás)

Nyolcadik fejezet

.
.
.

Matsukawa születésnapja csak úgy a semmiből jött, mint igazából minden más szülinap is Hajime számára. Oikawa teljes magabiztossággal mondta meg Hajimének, hogy postázzon el neki egy új szett vízfestéket, amire válaszként Mutsukawától kapott egy üzenetet amiben az megköszönte neki az ajándékot, ami be kell vallani elég szegényesen takarta azt, hogy a másik mennyire meg van lepve azon, hogy Hajime képes volt egy normális ajándékot kiválasztani, hogy az már szinte sértő volt számára. ("Fogd be", mondta Oikawának amikor az elolvasva Matsukawa üzenetét Hajime válla fölött, már jókedvűen nyitotta volna a száját, hogy ismét nagy dolgot csinálhasson valamiből, mint ahogy azt általában szokta).

Március érkeztével Oikawa már 1 hónapja tartózkodott ebben az univerzumban. Még nem találtak más megoldást arra, hogy hogyan juttathatnák haza, azon kívül ami mellett jelenleg döntöttek (azaz várni és reménykedni), de őszintén Hajime mostanság már majdnem teljesen elfelejtette, hogy állandóan valamilyen más módszer után kellene kutasson, vagy esetleges átjárókat keressen. Mind a ketten bele estek egy olyan ritmusba, ami már amúgy is elég közel állt ahhoz, amilyen Hajime élete volt ezelőtt Oikawával. Majdnem olyan volt, mintha soha el sem ment volna. Egyszer gondolkodás nélkül megemlítette ezt Oikawának, amit azonnal meg is bánt amikor látta, hogy Oikawa szemei válaszként egy kicsi kikerekednek.

Mondjuk nem igazán volt sok ideje rágódni ezen, mert Hanamaki pont azt a napot választotta ki arra, hogy meglepje őt egy váratlan látogatással. A kezében egy doboz krémfelfújt tartott ami ugyanabból a pékségből volt, ahonnan Hajime az ajándékát vette. -Mondjuk nem igazán vagyok biztos benne, hogy megérdemled ezeket, - csattant fel Hanamaki, kissé kicsinyesen. - Úgy hallottam, hogy vízfestéket küldtél Matsukawának. Vízfestéket.

   - Ő- már tavaly óta ezzel gyakorolt, - ismételte erőltetetten Hajime azt a magyarázatot amit Oikawa adott neki, amikor megkérdezte tőle, hogy miért vettek Matsukawának vízfestéket, hogyha ő nemrég már vett magának. - öhm, és azoka amiket ő vett elég hamar kifogytak.

   - Oké, én tudom ezt. - Hanamaki barátságtalanul megforgatta a szemét, majd gyanakvó tekintettel Hajime kezébe nyomta a doboz krémfelfújt. - Egyszerűen csak nem jellemző rád, hogy valami ilyesmire gondolj a Csak is Gyatra Ajándékok elnökeként. Annak ellenére is, hogy a krémfelfúj amit tőled kaptam egész jó ajándék volt, ezért kaptad most te is ezeket.

Oikawa biztonságosan elrejtőzött a hálószobájában, de ez a beszélgetés kezdett már egy kicsit túlságosan is közel kerülni az igazsághoz. - Miért nem ülsz le? - kérdezte Hajime élénken. - Csinálok egy kis kávét.

Hanamaki lehuppant az egyik székre a konyhaasztalnál, majd azon könyökölve pihentette az állát a tenyerében, miközben azt figyelte ahogy Hajime könnyedén sétál oda vissza egyik szekrénytól a másikig. Hajime nyitva hagyta a konyhaablakot, így beengedve egy enyhe szellő fuvallatát, ami a márciusi virágok illatával töltötte fel a helyet, miközben ők arra vártak, hogy felforrjon a víz.

   - Már tényleg itt a tavasz, mi? - tűnődött el Hanamaki a távoli kék eget bámulva.

Hajime beleöntött egy-egy csomag instant kávét két bögrébe, majd mindegyiket megtöltötte forróvízzel. - Úgy látszik.

Miközben a bögréket vitte az asztalhoz Hanamaki megszólalt, - Oikawa nagyon szerette amikor a cseresznyefák elkezdtek virágozni. Mindig is olyan furcsán érzelgős volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Lehet azért, mert mindig olyan érzelgős típusú emberekkel randizott.

Hajime gyorsan rápillantott. Nem úgy írná le, mintha egy indokolt megjegyzés lett volna, - semmiképpen sem - , de volt benne egy egyfajta meghatározhatatlan nyugalom, legalábbis az akut tragédia ólmos érzéséhez képest, amely korábban kibogozhatatlanul csöpögött mindenükből amikor Oikawáról tettek múló említéseket. Hanamaki egy szomorú és sóvárgó mosollyal fújt bele a bögréjébe a pereme fölött, de a nap hátralévő részében nem eresztette el teljesen a lábadozást. Nem fakadt sírva.

Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, Hanamaki ismét megszólalt, - Még mindig szoktam sírni. Természetesen. Tudod, az egész csak egy hónapja és egy hete történt. - elővigyázatosan belekortyolt a kávéjába, majd megrezzenve még párszor belefújt. - Csak egy kicsit kevesebbszer és kevesebbet szoktam. Olykor csak jön egy random gondolat és máris rossz kedvem lesz. Például amikor meglátok egy röplabdát valahol, vagy egy zoknit a kedvenc színében. Mert nem hiányzik kevésbé mint egy hónappal ezelőtt. - mégegyszer óvatosan belekortyolt a kávéjába, és most elégedetten felsóhajtott - úgy látszik már meghűlt annyira, hogy ne égesse meg a nyelvét. - Úgy érzem, hogy mostmár valahogy - nem is tudom... kezdek hozzászokni ahhoz, hogy hiányzik. - a haja néhány szálla meglebegett a konyhán áthaladó virágillatú szellő hatására egy rózsabarnás len háttérmegvilágítással. - Ha ennek van egyáltalán értelme.

Volt értelme. De mégis olyan idegennek hangzott: elkezdeni hozzászokni Oikawa hiányához... ha bármi is, de ennek nem pont az ellentéte volt igaz rá?

   - És mi van veled? - tette hozzá Hanamaki amikor Hajime nem válaszolt neki. - Jól vagy mostanság?

Hajime valamiért nem tudott a szemébe nézni. Inkább csak a kezében tartott bögrét bámulta. Azokat a kávéja tetején keringő kis habszigeteket; azokat a hülye százszorszépeket azon a kék hátteren, aminek levendula színűnek kéne lennie.

   - Ja, - válaszolta tömören, majd elkezdett valami másról beszélni.