Félek | PARK SUNGHOON

Félek

az egész cuccost ez a tumblr poszt inspirálta:
https://www.tumblr.com/unboundprompts/722632565103689728/random-prompt-12

figyelmeztetések: vér, halál

——————————

– Nem ember, nem ember, nem ember – mormolta magának a fiú szüntelenül.

Egy pillanatra felocsúdott a maga elé meredésből, és az eddig térdét ölelő karjait magához húzta.

Megvizsgálta kezét. Ujjai között még mindig ott volt az az undorító, vörös folyadék, habár régen beleszáradt a tenyerén kirajzolódó labirintusokba, az emlék friss volt.

És nem hagyta nyugodni. A sikoltása, a vérszomj a szemeiben. Könnyek és vér maradványai az arcán...

– Nem ember, nem ember – kezdett újra bele a mantrájába, amikor egy hangos zaj ütötte meg a fülét.

Sunghoon felpillantott az osztályterem ajtajára.

El is felejtette, merre rohant miután találkozott azzal a lánnyal...

Nem, ő már nem lány volt, átváltozott. Végleg. Erre emlékeztetnie kellett magát folyamatosan. Lehet, hogy már most beleőrül, ha nem teszi.

Az ajtó beleremegett abba, hogy valaki a folyosó felől nekicsapódott. Tovább mozgott a nyílászáró, kisebb-nagyobb ütéseket kapva. Az a valaki - vagy valami, ami próbált bejutni, nem adta fel könnyen.

Sunghoon azt hitte, egy ideig megszabadult tőlük, de tele volt fel-alá rohanó lényekkel az egész épület. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, felálljon-e a biztonságosnak tűnő sarokból, ahova lerogyott, miután nagy hévvel eltorlaszolta a bejáratot, de aztán amilyen csendesen csak tudott, felállt.

Mozdulatai óvatosak voltak, úgy közelítette meg a terem ajtaját, mintha ő lenne a vadász, és éppen becserkészné a prédáját. Pedig a valóságban ő érezte magát üldözöttnek.

Az ajtó felső részén volt egy üvegpanel, ami csodával határos módon nem volt ripityára törve, csak egy nagy karcolás ment végig rajta, a téglalap egyik oldala felől a másikig. Nehezen, de azért ki lehetett a sérülés ellenére is nézni az ajtó elé.

A fiú megközelítette egyszerű barikádját, a bejárat elé tolt szekrénysort, és lábát az egyik polcra helyezve próbálta megvizsgálni a zaj forrását.

– Francba – hallatszott közvetlenül a terem elől, és a fiú végre megpillantotta a zaj forrását. Az egyik osztálytársa állt az ajtóval szemben, halkan zihálva. Vállát mégegyszer nekivetette, de mivel ismét nem tudta kinyitni, aggódó pillantását a folyosó vége felé vezette.

A fiú azt gondolta, most vagy soha.

– T/N! – próbálta annyira halkan mondani, hogy hívatlan hallgatóságot ne vonzzon magukhoz, de elég hangosan ahhoz, hogy az ajtón túl hallja a lány. – Megharaptak?

A lány azonnal az üveg felé kapta tekintetét. Sötét szempár meredt vissza rá.

– Nem, nem, kérlek, engedj be! – Öklét az ajtónak vetette, egyre jobban kétségbeesve.

– Mutasd a karod! – A fiú valamennyire meg akart róla bizonyosodni, hogy nem fog néhány pillanaton belül ő és T/N se egy olyan valamivé válni, mint a többiek, akik elől menekült.

– Nézd, üres! – A lány kapkodva rángatta fel bézs kardigánjának ujjait, hogy megmutassa koszos, de harapásmentes karjait. – Kérlek, mindjárt ideérnek!

Sunghoon meghozta döntését. Lelépett a polcról, és a szekrény oldalának feszülve próbálta minél gyorsabban odébb tolni. Az adrenalintól fűtve észre se vette, milyen erőfeszítést igényelt a fabútor elmozdítása. Amellett, hogy nehéz volt, még egy hangos súrlódó hangot is kiadott, amíg a magas srác odébb szenvedte.

Mire elég hely volt, hogy nehézkesen beférjen egy ember, hörgés hangja érkezett a folyosó vége felől.

– Gyorsan! – súgta feszülten a fiú.

T/N se tétovázott, ahogy tudta, elkezdte magát oldalazva átpréselni a résen, de nehezen ment, hiszen alig volt hely, a nyomás viszont tonnás tömeggel nehezedett rá. Tudta, mik keresik őt odakint.

A hörgés egyre hangosabb lett, a padlón az iskola egykori diákjainak cipői meg-megcsúsztak.

T/N bepánikolt a közeledésük egyértelmű jelétől, és még jobban igyekezett átpréselni magát az ajtó és a félfa között.

– Még egy kicsit... – szusszanta T/N, félig már a teremben.

A fiú nekiveselkedett a szekrénynek ismét, és vicsorítva az erőlködéstől, minden erejét felhasználva kezdte apránként tovább mozdítani a bútort.

A nyikorgásra azonnal reagálva elkezdtek a zaj irányába futni a szörnyeteggé változott diákok. Volt, amelyiknek furcsa szögben volt kifordulva keze-lába, volt aki nem egyenesen tartotta fejét sebesült nyakán, és volt már olyan, aki bénultan, a földön mászva igyekezett egyre közelebb, egyetlen céllal.

Egy előretörő szörnyeteg rohant T/N még mindig kicsit kilógó teste felé, vérszemet kapva.

A fiú közben elkezdte ismét visszatolni az ajtó elé a szekrényt, hogy mire sikerül T/N-nek átszuszakolnia magát, biztonságban lehessenek.

A lány lába majdnem beakadt a résbe, így Sunghoon sebesen megragadta, hogy berántsa a terembe. Így, együtt valamivel könnyebb volt visszatessékelni a szekrényt az ajtó elé.

Erőteljes puffanással csapódott neki az terem bejáratának a legelső zombi, aki odaért. Felháborodott morajlással vágta magát az ajtónak újra meg újra, aztán odaértek társai is. Közös tömegük erejébe beleremegett a nyílászáró, hasonlóan ahhoz, ahogy T/N remegett Sunghoon mellett, lefagyva.

Szemei kikerekedtek, és egy darabig csak zihált. Sunghoon jól ismerte ezt az érzést, az érzést, ami démonokat ültetett a fejedbe, és azt sugallta, meg fogsz halni, így megértően közelebb húzódott T/N-hez.

Erős rokonszenvet érzett a lány iránt, és ennek az érzésnek köszönhetően, könnyen, különösebb tétovázás nélkül karjaiba húzta a közben padlóra rogyott osztálytársát.

– Minden rendben lesz – suttogta Sunghoon a lány feje búbjába. Tenyerei T/N hátát simogatták, képzelt mintákat rajzolva az egyenruhához tartozó mellény puha anyagába.

T/N kezdett kicsit visszatérni a jelenbe, lassabban vette a levegőt, és Sunghoon a mellkasán érezte, ahogy a lány eltörli kicsordult könnyeit.

– Sunghoon? – Mintha csak akkor ismerte volna fel igazán, kivel is van kettesben, T/N rácsodálkozott a fiúra, felemelve fejét a kényelmes ölelésből.

– Igen?

– Félek.

– Tudom. – Sunghoon bólintott. Óvatosan megsimította T/N feje búbját, majd homlokon csókolta. – Együtt vagyunk. Minden rendben lesz.

VÉGE
.
.
.
VÉGE?