Változások

Fáj.

Ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott.

A második az, hogy hiszen akkor (még) élek.

Lassan kinyitottam a szemem. Szinte teljesen sötét volt, de a derengő félhomályban azért ki tudtam venni egy kórházi szoba körvonalait. A felbukkanó emlékekből lassan összeállt a kép, bár úgy rémlett, hogy mielőtt elszakadt volna a film, kora délelőtt volt.

Ráadásul akkor még sokkal jobban éreztem magam.

Most úgy fájt a fejem, mintha maga Keith Moon dobolt volna odabent. A nyakam a változatosság kedvéért szintén fájt, és amikor megmozdítottam, égető érzés hasított belé. Az oldalam, ahol az az őrült először meglőtt, nem fájt. Csak amikor levegőt vettem.

Tudtam!

Tudtam, hogy rossz ötlet a betegekkel beszélni!

Lám, hová vezetett...

Behunytam a szemem, és egy mély lélegzetet vettem, majd türelmesen vártam, hogy enyhüljön a fájdalom. Már éppen folytattam volna a leltárt, amikor váratlanul valami rendkívül furcsa dolgot vettem észre.

A lábam!

A lábam határozottan nem fájt!

És nem azért, mert a testem többi részében jelenlévő kín elterelte róla a figyelmemet. Gyanakodva nyújtottam ki a kezemet, és megtapogattam a lábaimat. Megvolt mindkettő, hiánytalanul. Megmozgattam a lábujjaimat. Mind a tíz megvolt abból is, csak a combomban érzett fájdalom tűnt el.

Lehet, hogy tévedtem, és mégis meghaltam?

És ha így történt, akkor ez itt most vajon a mennyország volt vagy a pokol?

Nem mintha akkor már nem lett volna abszolút mindegy... de a hat évvel ezelőtti műtét óta még sohasem ébredtem arra, hogy nem fáj a lábam. Mi a fene folyik itt?

Egyetlenegy mód volt rá, hogy kiderítsem, de előbb volt még egy elintéznivalóm. Felkapcsoltam az ágy mellett lévő lámpát, majd lefejtettem magamról az EKG, EEG és még egy csomó más, E betűvel kezdődő műszer elektródáját és csöveit. Az őrült sípolást és fütyülést, ami mind azt volt hivatott jelezni, hogy az életfunkcióim leálltak, határozott mozdulattal elhallgattattam.

Amikor már nem hunyorogtam az éles fényben, és úgy éreztem, hogy fel tudtam volna kelni anélkül, hogy az ágyamat körülvevő maradék, értékes műszerállomány jelentős részét magamra rántsam, megpróbáltam felülni. Azután vártam egy kicsit, amíg a kórházi szoba elvesztette hullámvasút jellegét, és ismét kórházi szobára nem emlékeztetett. A racionálisabb énem azt súgta, csengessek nővérért, de a makacsabb felem szokás szerint elhallgattatta.

Gondoltam, teszek pár lépést a szoba túloldalán lévő, hívogató mosdóajtóig.

Az ágy szélére csúsztam, és bár az oldalam határozottan tiltakozott ellene, sikerült megtennem anélkül, hogy elájultam volna.

A lábam még ekkor sem fájt. Valami nagyon nem stimmelt.

Felhúztam a kórházi köntösöm, szemügyre vettem a sebet az oldalamon, és megtapogattam a nyakam, ahol a második lövés ért. Ha csak egy centivel is arrébb talál volna el, akkor nem üldögéltem volna most itt. Óriási szerencsém volt, bár egyesek szerint, bizonyára ez is csupán nézőpont kérdése volt. Mindenesetre, bárki volt az orvosom, szép munkát végzett.

Mindig is azt vallottam, hogyha lelöveti magát az ember, akkor azt lehetőleg egy kórházban tegye, igaz, nem bántam volna, hogyha nem nekem kellett volna bebizonyítanom ezt az elméletet. Csupán abban bízhattam, hogy a jövőben nem kell belőle rendszert csinálnom.