naplemente (Lee Felix oneshot)

naplemente

"Érted bármit megteszek Nélküled én elveszek" hallottam a fülhallgóból ami a bal fülemben volt és ezzel egy időben egy másik hang is megütötte a jobb fülem. Mélyen csengett és nagyon jól ismertem, enyhe akcentussal énekelte a magyar szöveget, nála volt a fülhallgató másik fele. Felemeltem a tekintetem a könyvből amit addig olvastam az eldugott kis dombra leterített kockás pléden és láttam hogy engem figyel éneklés közben. Rámosolyogtam és láttam ahogy rögtön viszonozza, szeplőkkel borított arcán a szája sarkai közelítettek étcsokoládé barna, majdnem fekete de a nap erős fényében inkább vízzel higitott kávé színében játszó szemeihez. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást és ő folytatta a dalt.

"Tudtam, hogy erre ide fogsz figyelni. Kérsz epret? Már nem sok van." szólt és felém tolta a dobozkát amiben az eprek voltak és ő is közelebb ült hozzám. Persze hogy tudta hiszen mindig is imádtam ha énekelt és ezt a dalt még én mutattam neki a kapcsolatunk elején.

"De Felix ebben még van bőven." válaszoltam és a fejemet a vállára hajtva kivettem egy epret a dobozból, beleharaptam és újra a kezembe vettem a könyvem. Ő közelebb húzott, fejét az enyémre tette, kezébe vette a telefonom és kiválasztotta a következő dalt a lejátszási listámról. Egészen tökéletes volt ez a pillanat, csak mi ketten voltunk nem igazán jártak arra emberek. Késő délután volt már és mi a naplementét vártuk, mert nagyon régen nem néztük már meg együtt, most ráadásul a szülővárosomban voltunk mindketten. Ez különlegesnek számított, hiszen ritkán volt rá példa és fontosnak éreztem hogy Felix aki pont úgy szereti az eget mint én, legyen az akár bárányfelhőkkel, csillagokkal vagy a lemenő nap lilás és narancsos színeivel tarkított, lássa hogy milyen egy általam megszokott naplemente.

Amire kezdtek feltűnni a rózsaszín barackosabb árnyalatai az ég alján már kifogytunk az eperből, én a jegeskávém utolsó kortyát is megittam és Felix az ölemben pihentette a fejét. Az egyik kezemmel a hajával játszottam ami meglepően puha volt még a rengeteg szőkítés után is. Akkor éppen pasztell kékre volt festve pont úgy mint az enyém egy része.

"Lix nézd milyen gyönyörű" mutattam az ég irányába és éreztem ahogy bólint. Egyre több szín kúszott az égre és én úgy éreztem soha nem fogom elfelejteni ezt a napot. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy semmi rossz nem történhet hiszen ő ott volt mellettem. Mindig amikor már nem bírtam tovább és kezdtem összetörni Felix megjelent és mint a nyári nap beragyogta az életem. Mindig ott volt persze de tudta mikor kell a legjobban a támogatása.

"Már nagyon hiányzott hogy így együtt lehessünk" mondtam egészen halkan szinte suttogva, de ő pontosan hallotta. Felült magához húzott és megölelt.

"Te is nekem. Tudod amikor ilyen közel tarthatlak magamhoz úgy érzem igazán van értelme az életnek. Ha rád nézek tudom hogy melletted van a helyem." egy puszit nyomott a fejem tetejére és éreztem, hogy egy pillanatra kicsit jobban szorít magához, de utána a két tenyerét az arcom két oldalára helyezve egy magasságba emelte a szemeimet az övével. Hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet amiről nem is tudtam hogy ott van.

"Felix én nem tudom hol lennék nélküled. Vagy hogy lennék-e egyáltalán." lesütöttem a tekintetem, nem tudtam hogy nézhetnék ez után a szemébe. Persze nem azért mert féltem a választól, pontosan tudtam hogy ettől nem kell tartanom, szimplán azért mert ritkán mondok ilyet és nem tudtam mit is csinálhatnék most hogy kimondtam.

Felix csak magához ölelt megint. Ez mindig hamar megnyugtatott és tudtam hogy rá is olyan hatással van mint rám. Egészen addig nem engedett el amíg meg nem érezte hogy már a hidegtől vacogok. Így most az eget is tudtam figyelni, a még fent úszó felhők szürkés, lilával körvonalazott alakját, ahogy a halvány narancssárgák enyhe rózsaszínbe aztán élénkebb, erőteljesebb pirosasba váltanak. És az egész közepén a Napot, ahogy már egy kis részét eltakarta a horizont.

"Nagyon lehűlt a levegő, nehogy megfázz nekem!" felém nyújtott egy fekete kapucnis pulcsit amit nagyon jól ismertem hiszen sokszor hordta meg persze én is kölcsönvettem már párszor. Miután felvettem a pulóvert és Felix felé fordultam hogy megköszönjem a feje mellett tökéletesen láttam a Napot és ebben a pillanatban nagyon erősen éreztem a hasonlóságot a fiú és az égitest között. Pont ugyanúgy beragyogják az emberek életét.

Ahogy ott ültünk a félhomályban egymás mellett, figyeltük az ég minden pillanatban kicsit változó színeit, lassú, nyugodt, néha kicsit melankólikus dalokat hallgattunk, és beszélgettünk mindenről ami csak eszünkbe jutott, mindketten tudtuk hogy erre az estére mindig emlékezni fogunk. Amikor az ég teljesen a kék legsötétebb árnyalatában pompázott és pici pontokban megjelentek a csillagok úgy döntöttünk ideje elindulni haza.