Találj Haza

4. Fejezet

Azt hittem legalább a mai napra békén hagynak minket – mondjuk, ha ezt tették volna én akkor is halálra unom magam – de sajnos nem így történt. A sárga csapat az étkezés befejeztével kivonult, minket pedig összeültettek egy asztalhoz.

— Most mi lesz, imádkozunk? – kérdezte Sean egy szemtelen vigyorral az arcán, majd összeröhögött Braxtonnal és Rebeccával.

— Ha szeretnél, nyugodtan, mi megvárunk, de én mondanám a feladatot – mosolygott rá vissza Georgina. Sean arcáról lehervadt a gúnyos mosoly, és unottan forgatta a szemeit, miközben Braxton jóízűen kiröhögte őt.

— Á hagyjuk is, Sean utoljára az anyjának imádkozott, hogy had játsszon még öt percet! – vágta rá ártatlan vigyorral Rebecca, büszkén kihúzva magát a nagy poénjától, amit mondott.

— Oké, ne lépjünk át egy határt! – szólt rájuk Georgina, majd megvárta hogy a csoport hangosabb fele kontrolálja magát, majd folytatta. — Most egy kézműves feladattal készültem, minjárt el is mondom mi a lényeg!

— Ne már! – csattant fel Sean ismételten. – Nem alsósok vagyunk! Csendkirály, labdadobálás, festegetés...! – sorolta gúnyosan.

— Sean, kérlek! – nézett a szemébe Georgina, mire a fiú inkább elhallgatott. Nem csodálom, Georgina tekintete olyan, mintha belelátna a lelkedbe, ami valljuk be, nem minden esetben kellemes. — A feladat ismételten roppant egyszerű, és elronthatatlan. Nem kell sem beszélnetek, vagy nem kell megoldanotok egy feladatlapot, csupán festeni kell. Hogy mit? Rátok van bízva! Nem kell, hogy valamit ábrázoljon, lehetnek csak vonalak vagy alakzatok, nem az a lényeg. Sőt, senkit sem fog érdekelni. Egy a lényeg, húsz percig folyamatosan dolgozzatok vele, utána mehettek ahová csak szeretnétek!

— Ennek mi értelme? – kérdezte értetlenül Rebecca.

— Semmi – felelte Georgina, mire többen összeráncolt szemöldökkel néztünk rá.

— Magának nem pont az ellenkezőjét kellett volna mondania? – kérdezett vissza a lány.

— Dehogynem, de ezt akartad hallani, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét, majd kedvesen rámosolygott. — Tudom, hogy most nem értitek, mit miért csinálok, de ez nem is gond. Mi értelme volt a csendkirálynak? Mi értelme a festésnek? Mi értelme ennek a tábornak? Tudjátok, néha nem csak a cél, hanem az odavezető út is számít. Most még semminek semmi értelme, minden hülyeség, de ezekre a kérdésekre majd visszatérünk a hetedik napon. Most viszont osztom a lapokat!

Hihetetlen volt ez a nő! A stílusa, a türelme, a nyitottsága, mindene. Bár több ilyen felnőtt lenne!

Kirakott nekünk mindenféle színt, egy négyzet alakú lapot, és mindenkinek egy-egy vékony ecsetet. Az idő elindult, én pedig zavartan néztem körbe. Milo, Alison és Rebecca gond nélkül kezdett el random festegetni, Sean és Braxton pedig kérdőn néztek egymásra, amolyan „na, most mi legyen?" stílusban. Mindenki elhallgatott, és szinte nyomasztó csend ült a társaságunkra, és már én is elkezdtem volna valamit csinálni, amikor Braxton megszólalt.

— Elnézést! – szólította meg Georginát, mire mindenki felkapta a fejét az eddig csendben ülő srácra. Kezei és lábai is remegtek, de az arca semleges volt, mintha üres lenne.

— Igen?

— Megkérdezhetem, hogy miért csináljuk ezt? Mármint, hogy ez mire jó, vagy hasonló?

— Természetesen, de a válasz nem fog tetszeni – mondta a csoportvezetőnk. – Az emberek sokszor nem tudják megfelelően kifejezni magukat, viszont minden rajz vagy festmény, ami úgymond egy „belső érzet" alapján jön létre, igazából a lélek tükörképe. Minden alakzatnak, színnek van jelentése. Például, ha valaki fest egy szürke háromszöget, az a bezártságot, unalmat, fásultságot és egyhangúságot jelent. De ha valaki mondjuk, rajzol egy zöld hullámvonalat, az nyitottságot, nyugalmat, és békét jelent. Ez alapján majdnem tökéletesen le lehet titeket írni, de ne féljetek, ez nem fog megtörténni. A festményeket egy fehér borítékba fogjuk tenni, senki sem fogja megnézni –mondta. Így már mindjárt máshogy néztem a feladatra. 

Frusztráltan néztem az ecsetemre, amit még azelőtt mártottam a szürke festékbe, hogy bármit is tudtam volna. Vajon tényleg ennyire leír mindet az, hogy milyen színt választunk? Hogy milyen alakzatokat festünk?

Sokat gondolkoztam, hogy mit csináljak. Fessek szürkével, és legyen nyilvánvaló, hogy én vagyok az unalmas gyerek? Vagy válasszak más színt? Milyet? És egyáltalán mit fessek? Vonalakat? Köröket? Négyzeteket? Durva, hogy néha a legegyszerűbb feladatot mennyire túl lehet gondolni.

Rajtam kívül egyedül Braxtonnak okozott gondot a feladat, a többiek annyira nem vették komolyan. Mellettem Alison ült, narancssárga virágokat festet, apró, sötétzöld levelekkel. Vajon ez mit jelenthet? Főleg egy olyan lánytól, aki unott tekintettel ül, a forróság ellenére karját takaró pulóverben?

Ez volt az első olyan pillanat, amikor elkezdett érdekelni, vajon másoknak mi lehet a nagybetűs OK, amiért idekerült. Hogy lettek ilyenek? Milyenek voltak előtte?

Én hogy lettem ilyen?

Én milyen voltam előtte?

— Van valami probléma? – kérdezte Georgina mellém lépve, és felém és Braxton felé fordulva, aki szemben ült velem.

— Nincs – feleltük tökéletesen egyszerre.

— Nem kell rágörcsölni a feladatra! Csak ami jön, senki se fogja megnézni, vagy megkérdőjelezni! – mosolygot ránk.

Némán bólintottam, majd minden mindegy alapon random vonalakat kezdtem el húzogatni a papírra össze-vissza. Braxton ugyanígy tett, csak kék színnel.

Gondoltam, rakok bele egykis fehéret is, ezért meggondolatlanul belenyúltam a szürkefestékes ecsetemmel a hófehér festékbe, ezzel bepiszkolva azt. Még mielőtt bármit csinálhattam volna, Sean szintén belenyúlt, majd bosszankodva nézet rám.

— Ember, mit csinálsz? – háborodott fel. – Egyáltalán ebbe a csapatba vagy?

— Sean, most már bírj magaddal! – szólt rá a nap folyamán sokadjára Georgina. – Mi a probléma?

— Bekoszolta a fehéret azzal a hülye szürkéjével! – panaszolta felháborodottan, mire Braxton kiröhögte. – Most min röhögsz úgy, mint egy hiéna? – fordult a fiú felé.

— Bocs, de szerintem észre se veszed, mennyire gyerekes vagy! – mondta szórakozottan.

— Elmész te a jó... - kezdte, de Georgia félbeszakította.

— Sean, ha így folytatod, elzárlak a csoporttól! – rázta meg a fejét lemondóan.

— Mi?

— Ha a viselkedésed nem megfelelő, elzárhatlak a csoporttól. Vagyis veled külön, egyedül foglalkozok, és nem vegyülhetsz a többiekkel – magyarázta, Sean pedig undorodva nézett felém, amolyan „Ez a te hibád" nézéssel.

Egy újabb negatív élménnyel folytattam a festményem. Tettem még bele pár sötétkék pontot, egy-két furcsább alakzatot, majd az idő leteltére egész szép képet kaptam. Gyorsan végignéztem a többiekén is, és meglepően sokaknál jelent meg a szürke szín. Nem voltak olyan nagyon vidám képek, mint amire sokaktól számítottam.

Ezek után kaptunk egy fehér borítékot, amibe beletettük a festményeket és lezártuk őket.

— Most pedig kérem őket, beletesszük egy üvegbe – mutatott fel a nagyméretű, befőttesüvegre hasonlító üvegtálat.

— Ne írjuk rá először a nevünket? – kérdezte Rebecca elbizonytalanodva.

— Nem – rázta meg a fejét. – Később majd meglátjátok, miért – tette hozzá magyarázatként.