Feladat: Válassz egy képet, és írj hozzá egy rövid történetet vagy leírást!
Választott képem:
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Óvatosan lépkedett mezítelen talpaival a puha füvön, lenge ruhája szinte lebegett körülötte. Minden egyes lépéssel úgy érezte, a szíve könnyebbé válik, ahogy problémáit maga mögött hagyta.
Az erdőt más emberek ijesztőnek és veszélyesnek találták volna, de ő itt érezte magát biztonságban, ahogy a Hold és csillagok gyér fénye világította meg útját. Olyan volt ez számára, mint a hazavezető út.
Útja egyre szélesebbé vált, míg oda nem ért a tisztásra.
Mintha halk zeneszó ütötte volna meg a fülét. Pontosan ismerte a dalt, mely egész életét meghatározta, és énekelni kezdett, csak úgy magának.
„A Hold pihen a fákon, Elfáradt. Mert lágyan táncolt a tájon. A lélek szusszan a testben, Mert az életnél semmi sem tanít szebben. Nincs benne senki, hát sápad a világ, Leszakítottad, s így meghal a virág."*
Hat szikla állt előtte, amik nála sokkal magasabbra emelkedtek. Egészen közel hajolt az egyikhez, az orra épphogy nem súrolta a szürke követ. Alaposan szemügyre vette, nem siette el a dolgot. Ráért.
Azt pontosan tudta, hogy ezek nem természetesen jöttek létre, ahhoz túl sima volt a felszínük. Barázdák futottak bennük végig, melyek néhány helyen vékonyabbak, máshol pedig vastagabbak voltak. Mint egy folyó - vélte Tamira.
Bár távolról nem talált bennük semmi különlegeset, mégis úgy vonzották magukhoz, mióta csak belépett az erdőbe, mintha a világ minden kincsét ígérték volna a fiatal lánynak.
Hirtelen ötlettől vezérelve végighúzta az ujjait a mélyedésben. Finom, nőies keze kissé bekoszolódott, de ez abban a pillanatban cseppet sem zavarta, a lenyűgöző látvány mindenért kárpótolta.
Mint egy varázsütésre a rovátkák fényleni kezdtek. A talajtól indult a ragyogás, és szépen, lassan kúszott felfelé. Először csak halványan, lila és kék színben ragyogtak, majd fényük egyre erősebbé vált, olyannyira, hogy szinte nappali fényességgel világoltak.
Tamirát a látvány teljességgel lenyűgözte, ajkai kissé szétnyíltak, szeme csillogott, ahogy körbekémlelt.
Suttogás ütötte meg a fülét.
- Gyere közelebb, gyermekem! - hívogatta a test nélküli hang halkan, mézes-mázasan.
Tamira körbekémlelt a hang forrását keresve, azonban nem látott semmit, és ez kissé nyugtalanította.
- Nem kell félned, kedvesem. Nézz csak körbe, nem gyönyörű?
- De - ismerte el, hiszen ezzel lehetetlen lett volna tagadni.
- Csak gyere közelebb, innen még szebb!
Hátulról egy apró széllökés terelte a lányt a kör közepe felé, ahol egy hetedik, lapos szikla állt, ő pedig nem ellenkezett. Ahogy egyre beljebb ért, az aggályai is kezdtek eltűnni a megmagyarázhatatlan hanggal szemben. Cseppet félt, hogy egyik pillanatról a másikra minden eltűnik körülötte, mintha csak egy álom lett volna.
- Mondd csak, nem szeretnél helyet foglalni?
A kör közepén egy hetedik kő is helyet foglalt, ami Tamirát leginkább egy asztalra emlékeztette.
- Leülni? - kérdezte kissé furcsállva, azonban ahogy ezt kimondta, hirtelen megérezte, mennyire elfáradtak a lábai a hosszú séta alatt.
- Természetesen - felelte halkan kuncogva. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon elfáradtál az úton - sóhajtott egyet, mielőtt tovább folytatta volna -, ráadásul szerintem nagyon hívogató ez a hely, itt.
Bár a hanghoz test nem tartozott, Tamira határozottan úgy érezte, a középső sziklára mutat.
Helyet foglalt a kövön, mely a hideg éjszaka ellenére is meglepően meleg volt, ami igen jól esett neki. Addig észre sem vette, mennyire fázott. Mikor eligazgatta testén fehér ruháját, akkor vette csak észre, hogy lábán a sziklákhoz hasonló, fénylő csíkok futnak végig. Talán minden más ember megijedt volna, azonban neki kifejezetten tetszett.
Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd a Hold felé fordította arcát.
