Éjimádók

¤ Csak pillantások ¤

Reggel, amikor az első napsugarak már megcsiklandozták Hazel pilláit, arra gondolt, hogy bárcsak éjszaka lenne. Kedvtelenül végezte reggeli rutinját és ugyanolyan kedvetelenül állt az iskolában. Fejét szekrényének hajtotta és bár kicsit izgult, hogy mi lesz aznap, hogy hogyan néznek rá majd az emberek, a lehető leg álmosabb és nemtörődömebb szemekkel pislogott Ravenre.

- Na mond már, mi történt tegnap, csak hazakísért? Vagy hazakísért egyáltalán? Vagy mi történt? Mit mondott? Rád mászott? - Raven a legkevésbé sem volt fáradt, legalábbis nem azután, hogy Hazel lerázta őt messengeren, azzal az üzenettel, hogy "hlnap elmondom". Hazel sóhajtott, látható volt, hogy nem volt kedve még levegőt venni sem, nemhogy még gondolkodni, meg beszélni.

- Majd... este elmondom. - rázta le ismét barátnőjét, vagyis próbálta meg, de sajnos az nem volt ilyen könnyen eltántorítható.

- Na nem. Tegnap is ezt mondtad... ha nem mondod el, hogy mi történt kiderítem én magam. - fenyegetőzött Raven. Eközben a folyósóról elindultak a halba, ahol még tegnap elkezdődtek az események. Amint beértek, túloldalt a hatalmas üvegfallal találták magukat szemben, amelyen a nap nagyon is erősen sütött be, annak ellenére, hogy kora reggel volt.

- Jézusom... utálom a reggeleket. - morogta Hazel, mert hunyorognia kellett.

- Jajj, ne légy ilyen durci. - mosolygott Raven. - Ezek szerint nem ment túl jól a tegnapi nap, igaz? - Hazel megforgatta szemeit a barátiasan gúnyos hangnemben feltett kérdésre. Eközben megindultak fel, a jobb oldalsó lépcsőn, merthogy a hal bejáratától jobbra is és balra is két lépcső ágazott fel. Ott is voltak asztalok, de a szünetek nagy részében azok is el voltak fogalalva.

- Ha tovább gúnyolódsz és türelmetlenkedsz, akkor nem mondok semmit. - Raven megmakacsolta magát a megvesztegetés kísérletére, és tovább mosolyogva keresztbe tette kezeit.

- Nem is kell, mint mondtam, kiderítem én magam. - Hazel megállt egy pillanatra a lépcsőkön.

- És azt hogy akarod csinálni? - kérdezte.

- Megkérdem Ryantől. - felelte mosolyogva Raven és egy pillanat szünet után ismét megindult lendülettel ugrálva a lépcsőkön.

- Ahhoz sok szerencsét kívánok. - felelte Hazel kétesen mosolyogva.

- Köszi szépen, megyek is. - mondta viccelődve a sötét hajú lány, és amire befejezték párbeszédüket, felértek a lépcső tetejére. Raven maga sem tudta igazán, hogy tényleg meg kérdezi Ryant vagy sem, de nem is kellett ezen sokat gondolkoznia, hiszen a galériáról nyíló egyik folyósóról feltűnt egy igazán baljós személyekből álló csapat. Élükön Ryan, Max és Armin. Mögöttük Maggie és Melanie és még pár "nagyobb" halacska.

- Ó jajj... - sóhajtott Hazel és szíve dobogni kezdett. Ha legjobb barátnőjének mesélni sem volt ereje, hát el lehet képzelni, játszani a szégyenkezve piruló szerelmes leánykát, még annyira sem volt. Bár hamar megbizonyosodott róla ő maga is, hogy természetesebebben jött ez a "szerep" mint gondolta volna.

- Jajj, Hazel, most mit csináljunk, basszus! - suttogta Raven ideges hangnemben de kínjában és izgalmában mosolygott. Főleg azért mert meglátta Melanie tekintetét, gyilkosan tekintett kettejükre.

És ha Melanie akart valamit, hát megkapta, ha például azt akarta, hogy néhány koszos kis szegény diák ne tapossa a költséges magániskola padlóját, édes drága apja elintézte neki azt is.

Hazelnek csak annyi ideje volt, hogy fejét kezébe ejtse és még egy mély levegőt vegyen mielőtt szembesül a felhőkarcoló magsságú alakkal.

Ismét Ryan Russel állt előtte. Sosem gondolta volna, hogy ennyire meg tudja majd rendíteni magabiztosságát ez a fiú.