Éjimádók

¤ Különbféle 21. századi útvesztők ¤

Az út vége fele még a gyanús, vörös szemű alak is leszállt a metróról alíg ültek páran velük egy részben. Az utolsó megállónál szálltak le, Hazel nagyot nyújtózott amikor letették lábukat a piszkos csempére. Némán lépkedtek fel a lépcsősoron és Ryan számára szó szerint megkönnyebülés volt, hogy végre fényt láthat, igazi fényt, amely nem koszos neoncsővekből erdet. A levegő jóval tisztább volt, mint a belvárosban és az utcák egyértelműen zöldebbek voltak. Ennek ellenére a gyanús alakok csak gyarapodtak. Mindegyik épület lepukkant volt, ahogyan a kocsik is jóval régebbi kiadások voltak mint amilyet megszokott. Az emberek öltözködéséről is lerívott, hogy szegényebb negyedben lehettek, koldusok pedig egyáltalán nem lézengtek az utcán, hiszen nagyon jól tudták, hogy az itteni embereknek nincsen mit adniuk nekik.

Hazel Ryannel ellentétben egyáltalán nem örült a napvilágnak. Kezével mepróbálta meggátolni a fényt, hogy szeméhez jusson, de nem nagyon sikerült. Úgy csillogtak zöld szemei, mintha titkos ékkövek lennének, amelyet még nem fedeztek fel az emberek.

- Néha, úgy érzem, hogy sosem fog lemenni a nap. - mondta fáradtan s egy kis, fájdalmas sóhajt is társított mellé. Ryan hallgatott, csak arra gondolt, hogy teljesen áttudja érezni Hazel "aggodalmát".

Elindultak, s egyre haladtak befele a nagyvárosba. A környék még mindig lepukkant volt, s az utcák is szűkebbek a megszokottnál, de az épületek egyre csak nőttek... kár, hogy állapotuk nem igazán.

Végül is, Hazel lelassított egy apró kajálda előtt. Ryan kérdően tekintett le rá, magyarázatra várva.

- Veszek ebédet a szomszéd gyerekeknek és Levi-nak. - mondta s elő is kotorta hátizsákjából a pénztárcáját. Azt szorongatva lépett be az étterembe, mely fölött kövér, piros betűkkel az állt: Joe's corner.

A helyiség belülről is pont ugyan olyan volt mint kívülről. Szedett-vedett, lepukkant egy kicsit, de annál inkább barátságos. A bézs falakat három, vastag piros csík szinesitette, amely mellmagasságban húzódott végig a falakon. Ezeken kívül, az egész bútorzat piros és bézs színből tevődött össze. De mindenhol tele volt rakva poszterekkel, csakúgy mint a metróállomáson.

A pult mögött, amely minden féle oda nem illő, de mégis pontosan oda illő dolgokkal volt tele rakva, egy ötvenes éveiben lévő férfi állt mögötte. Amint felismerte Hazelt, felderült arca, majd utána Ryant is szemügyre véve, sötét bőrét inkább melepődve ráncolta.

Hazel mindezt nem vette észre. Odakullogott a tulajdonoshoz, ki az étterem alapítója után, a Joe nevet kapta, de mindeközben pénztárcájában kutatott. A barbies tárcája pupos volt, de sajnos nem a pénztől, hanem az összegyűrt lapoktól, melyeken órán készített rajzocskák virítottak, sztikerek sokasságától, amiket főleg az iskolából gyűjtött össze... valójában minden fellelhető volt abban a kis tárolóeszközben, csak pénz nem.

- Szia Hazel! - üdvözölte Joe a lányt előbb, majd öreg komiszsággal sandított az újdonsült vendégre. - Tudtam, hogy előbb utóbb összeszedsz valakit, de, hogy egy ilyen délceg úriembert. - mondta mosolyogva, miközben a fiút is üdvözölte egy kacsintással. Hazel pedig csak mosolyogva sóhajtott. Bár azért nyílvánvalóan látható volt zavara.

Nem is kellett annál több, a konyhából, egy meglehetősen szép, öreg, női arc bukkant elő. Miranda volt, Joe felesége, tömött alakja és nem éppen fiatal kora ellenére meglehetősen formás volt, angyali mosolyát és kedves természetét társítva, főnyeremény volt a középkoru férfiak számára.

- Hogy mi történt? - kérdezte s amint meglátta Ryant, majdhogynem kiesett a spatula a kezéből. Tátott szája a padlót súrolta, barna szemeivel minduntalan a fiút páztázta. - Joe, Joe, menj és forgasd meg a húsokat. - mondta megveregetve a férje vállait.