⛥4⛥

2 1 0
                                    

Elizabeth egy adóvevőhöz hasonló szerkezettel a kezében ült az ágyon. A rajta lévő számokat és gombokat figyelte. A fülsértő hang, amit kiadott, az őrületbe kergette a lányt. Már százszor felidézte, mit mondott Veronica – „Beszélj hozzájuk, ez pedig szavakat közvetít. Így tudtok rövid beszélgetéseket folytatni." –, de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Azt sem tudta, egyáltalán akar-e beszélgetni velük. Kicsit ellenszenvesnek tartotta az öregasszonyt, aki miután meghalt egy autóbalesetben, még belefojtotta magát a vízbe.

Tudta, hogy kérdeznie kéne valamit, de nagyon félt, hogy választ is kap. Egy ideig csak hallgatta a gép súgását, aztán kinyitotta a száját. Mielőtt megszólalt volna, lekapcsolta.

Szívét már régóta körülölelte a félelem, és mérges volt magára, amiért semmit sem mer csinálni. Dühös, mert félt. Ha nem egyedül lett volna, valószínűleg sokkal bátrabban viselkedik. De egyedül volt. És ilyenkor előjön az ember valódi személyisége.

Kis híja volt annak, hogy sírva rohanjon ki az ajtón.

Mély levegőt vett, majd megacélozta magát. Visszakapcsolta a gépet, de ekkor a fürdőszobából reccsenést hallott. Teste összerándult. Még sosem ijedt meg ennyire. A hirtelen érkező zajra egyáltalán nem volt felkészülve, minden figyelmével a gépre összpontosított. Elsírta magát. Innentől pedig még rosszabbul érezte magát. Szédült, és tudta, hogy közel van az ájuláshoz.

Felkapta az adóvevőt. – Én ezt nem bírom tovább, elmegyek – mondta, de nem működött. Bekapcsolni sem tudta. Az adóvevőt a kezében szorongatva, a szemét a fürdőszobán tartva, az ajtóhoz oldalgott.

Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt. Az adóvevőt az ágyra dobta, majd két kézzel rángatni kezdte. A kétségbeesés hullámonként tört rá. Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett állat, aki mögött a vadász már ott áll. Könnyes szemmel ütlegelte az ajtót, miközben segítségért kiabált. Nem tudta, ki fogja meghallani, de próbálkozott. Egyre erőtlenebbül. A villanykapcsolóhoz nyúlt, az sem működött. A háta mögé pillantott. A fürdőszoba ajtó mintha pislogott volna rá: „Nyiss ki, nyiss ki! Végül úgyis meghalsz."

Elizabeth sírva lekuporodott az ajtó elé. Szemét behunyta, és átkarolta a térdét.


Jeffrey felkapta az adóvevőt, miközben tekintetét gitárja darabjaira szegezte. Meg akarta mondani, ő most azonnal eltűnik innen, de a készülék nem működött. Az ágyra vágta. Átkozta magát, amiért belement, hogy a telefonjukat odaadják Louisnak. Tényleg, az inas!

Az ágyra ugrott, és kinézett az ablakon. Ott is van, innen látja az autóját. Ahogy egy utolsó pillantást vetett gitárjára, egy karcolást érzett a derekán. Ledermedt. Ez meg mi volt?

Felhúzta a pólóját. Ott, ahol érezte a fájdalmat, egy rövid, pirosló csík virított. Mi a fene?

Jobb kezét a kilincsre fektette, és ahogy lenyomta, hirtelen zsibbadni kezdett a karja. Ujjai lecsúsztak a kilincsről. Homlokráncolva felemelte a balját. Amint a kilincshez ért, a másik keze is ledermedt. Megmozdította felső testét, mindkét karja vele lengett. Hirtelen már a felső testét sem tudta mozdítani. Kiabálni akart, de nem tudta szóra nyitni a száját. Feje nekikoppant az ajtónak. Végül a lába is lezsibbadt, és összeesett.


Cole még csak nem is sejtette, mekkora bajban vannak barátai.

Úgy gondolta, ideje magasabb fokozatra kapcsolnia. Most, hogy látta, a kisfiú beszélgetne vele, felbátorodott. A gyertyafények mellett előtapogatta hátizsákját, majd magához húzta. Sűrű pislantgatások közepette, először inkább cseppentett a szemébe.

Hit kérdéseΌπου ζουν οι ιστορίες. Ανακάλυψε τώρα