AkaYuki történetek

1. Párhuzamok

Sziasztok!

Bár a randi részt terveztem elsőnek, ez a sztori annyira kikívánkozott, hogy képtelen voltam nem megírni. Azt meg feleslegesnek tartottam, hogy megvárjam, míg kirakom a randisat, és ezt csak utána, addig pedig a laptopomon hagyjam aszalódni, szóval...
Szóval itt az első AkaYuki ova.
Remélem tetszeni fog nektek! <3

Akashinak nem kellett túlságosan megerőltetnie magát ahhoz, hogy tudja, a lány megint figyeli.

Bár a figyel talán erős szóhasználat volt - sosem bámulta őt, vagy nézett rá túl sokáig ahhoz, hogy ennek lehessen nevezni. Igazából csak ránézett, és Akashi már kívülről tudta az egész procedúrát, ami ezután jön.
Lopva rápillant, óvatosan, de épp elég természetesen ahhoz, hogy ha valaki nem figyeli, ne legyen feltűnő. Nézi őt néhány pillanatig, majd elfordítja a tekintetét, és visszatér ahhoz az elfoglaltságához, amit a nap nagyrészében amúgy is csinált - az épp előtte lévő papírra való rajzolgatáshoz. Volt, hogy a folyosón is nézte őt így, bár az lényegesen ritkábban fordult elő, olyankor lesütötte a tekintetét és továbbment, ha már letelt az ideje.

Pontosan meg tudta mondani, ezúttal mikor fordult vissza a rajzához, ezzel lezárva a rituálét, amit Akashi nem tudott máshogy nevezni.
Pont olyan boszorkánykodásnak tűnt, hogy fordulhasson ehhez a szóhasználathoz.

Túl sokat gondolkodott mostanában ezen; zavarta, mert nem volt indokolt, legalábbis az elején. És kicsit dühös is volt magára, amiért ennyi időbe telt, hogy feltűnjön neki.

A lányt Yukijinek hívták - mindenki nevét tudta az osztályból, így hát nem kellett utólag megtudakolnia. Hosszú, derékig érő sötétbarna haja volt, a szeme pedig égszínkék - olyan erős kontrasztot alkotott, hogy lehetetlen volt nem észrevenni. Nem, mintha őt megfogta volna a szépség bárminemű formája, jelenlegi állapotában legalábbis semmiképpen.

A Másik most csendben volt. Ragaszkodott hozzá, hogy így hivatkozzon rá, még ha csak magában is. Ő irányít, ő viszi a terhét annak, amit a Másik nem bírt, így hát evidens, hogy neki kell lennie az első számúnak.
A csend, amivel viszonyult hozzá, sokféle lehetett. Legyőzött, megtört ember csendje, kétségbeesett csend, sértődött csend - ő maga egyiket sem szerette, most azonban simán csak csend volt.
Ez épp kedvére tett, mert így könnyebben meg tudta osztani a figyelmét, hogy amíg a feladatait végzi, és összeírja az edzéstervet, végiggondolhassa, mi is a helyzet a lánnyal.

Először az tűnt fel neki, hogy kerüli őt. Ironikusnak tűnt, az volt számára most is. Nem csak, hogy kerülte, de szabályosan elkapta a tekintetét és összébb húzta magát, ha elment mellette, ha pedig olyan helyen voltak, ahol nem kerülhették el egymást, mint például az osztályterem is, csak igyekezett elég távol maradni tőle és még véletlenül sem keresztezni az útját.
Végiggondolva a dolgokat, igazából semmit nem tett, amitől a lánynak félnie kéne - legalábbis nem tudhat róla.

Mert nem is tud. Nincs is mit tudni igazából, nem is érdekelte volna őt, ha esetleg a lány tudomására jut valami bűne - mikor ezt először végiggondolta, jutott el oda, hogy felesleges többet törődni ezzel az egésszel.

De nem sokkal később feltűntek neki ezek a figyelések - nézés, bámulás, felpillantás; maga a szó nem számított. A lány nem nézte őt túl sokszor, hetente háromszor talán, ha ilyen direkt módon, mint az előbb is, megtörtént, de az a heti három alkalom kezdett egyre jobban rátelepedni az elméjére.

Fogalma sem volt, miért csinálja. Érezte, hogy fél tőle - egy kicsi elégtételt is nyújtott neki a dolog. Csak azt nem értette, miért is csinálja.
És ezzel eljutott arra a pontra, ahonnan sosem tudott tovább jutni, ami miatt nem tudott elsiklani az ilyesfajta incidensek fölött.

Nem a nézés maga volt a lényeg, hanem ahogy nézte őt.
Pont úgy, mintha mindent tudna, amit róla tudni lehet. Minden átkozott részletet, mindent - egyetlen pillantás azzal a szinte már világító kék szemmel, és ő úgy érezte, egy nyitott könyv.
Ez az érzés pedig hozott magával egy másikat - a sebezhetőség érzését. A tudás, a róla való tudás, a saját átláthatósága sebezhetővé tette őt a saját szemében, ez pedig olyan érzés volt, amit nem tűrt el. Mintha a lány előrébb lenne nála, tudna róla valamit - mindent -, mintha bármit csinálna, bármit tervezne, a lány tudná. Nem az volt a lényeg, hogy mit kezdene a tudással, ami valószínűleg nincs is a birtokában, az érzés volt, amit ki nem álhatott.

Képtelen volt elviselni, hogy nyitott könyv. Dühítette, minden alkalommal egy picit jobban.
Így hát a lány is dühítette.

Az a nézés, az a kósza pillantás, az a kék szempár - egyszerűen nem hagyta nyugodni.

Aztán nevetést hallott - elégedett, ironikus nevetést, ami csak az elméje síkján létezett.
A Másik - derült égből megjelent pont most, mikor igazán nem volt rá szüksége. A Másik állandóan keserű volt, a gúnyolódása kimerült ebben a nevetésben, mely így is keserédesnek hatott.
Elnyomta. Nem engedte, hogy szóhoz jusson, bár kételkedett benne, hogy akár egy szót is szólni akarna hozzá. Nem akarta hallani, nem akarta, hogy még jobban éreztessék vele azt, amit ő már magától is érzett.

Csend. Ismét csend, ezúttal úgy tűnt, tartós.
Helyes.

Most ő pillantott a lányra - frufruja kissé az arcába lógott, úgy belemélyedt a rajzolásba, fel se tűnt neki, hogy Akashi figyeli őt. Rózsaszín ajkai kissé elnyíltak a nagy koncentrálásban, és egy kicsit sem nézett ki úgy, mint aki bármit is tud, aki bármiben is akadályt tud gördíteni elé.
Semmiben sem voltak valós ellenfelek, a lánynak esélye sem volt ellene semmilyen tekintetben. Az ő mentális fölénye pont úgy alárendelte a lányt, ahogy mindenki mást is.
És ez a mentális fölény mégis elillanni látszott, mikor a lány úgy nézte őt.

Dühös lett, sokkal jobban, mint eddig bármikor - hideg düh égett benne, és kíváncsiság.
A végére jár a dolognak. Megilleti őt az igazság, és eléri, hogy ez az érzés, az érzés, hogy átlátnak rajta, egyszer és mindenkorra eltűnjön.

Negédes mosolyra húzva száját visszafordult az előtte lévő füzethez - majd délután kitalálja, hogy legyen.
Nem tervezett kudarcot vallani.

***

Akashi úgy érezte, ugyanolyan romhalmaz fogadta az „ébredése" után, mint amit akkor hagyott, mikor háttérbe vonult. Bár néhány tekintetben azért jobb volt a helyzet, így ideillőbbnek érezte hát azt a fogalmazást, hogy utóbbi a süllyedő hajó elhagyása volt, míg előbbi a csatatér utáni rendrakás.

Persze semmi sem volt túl vészes. Az igazi harcok a lelkében folytak még mindig, és úgy érezte, nem is fognak abbamaradni egyhamar, de volt egy dolog ezek között a romok közt, ami nem hagyta nyugodni.

Nem ő tette, szigorúan véve nem. De ő volt a gyenge, ő volt tétlen, amikor megtörtént, ez pedig úgy mardosta őt, olyan bűntudattal töltötte el, amit nemigen tudott kezelni.

Yukiji - a lány, akivel a másik személyisége olyan mérhetetlenül gonosz módon elbánt. Nem tudott más szót mondani rá, a mód, ahogy megalázta, ahogy számon kérte valami miatt, amiről nem is tehetett, ahogy halálra rémítette azt az ártatlan lányt, egyszerűen csak gonosz volt; gonosz és kegyetlen.

Yukiji utána nem nézte őt - nem ugyanúgy legalábbis. Azokból az időkből, amíg a másik személyisége volt a domináns, nem maradtak meg neki tisztán az emlékek, a legtöbb legalábbis nem, erre mégis emlékezett. A horror, amivel ezek után néha-néha a lány ránézett, összetéveszthetetlen volt, és most olyan fájdalommal töltötte el őt, hogy tudta, kezdenie kell valamit a helyzettel, mert valószínűleg életre szóló traumát okozott valakinek, aki aztán tényleg nem érdemelt volna egy rossz szót sem.

És az egésznek igazából értelme sem volt - a másik személyisége nem tudott meg semmit, amit logikusan végiggondolva nem tudott volna kitalálni magától is. Talán, ha akkor nem neveti ki, ha nem tör ki belőle az a keserű, gunyoros nevetés, a lány megússza. Ha nem hergeli fel, talán elengedte volna a dolgot, vagy legalábbis nem ilyen szívtelen módon derítette volna ki a kívánt igazságot.

Igazából magát okolta a történtekért. Megakadályozhatta volna, ha máshogy nem is, hát azzal, hogy nem hergeli feleslegesen a másik személyiségét, akinek ez csak olaj volt a tűzre.

Az osztályteremben ülve, fájóan éles volt a párhuzam az utóbbi pillanat és a jelen között. Ő ugyanott ült, ugyanúgy forgatta a tollát a kezében, és ugyanolyan elmélyülten gondolkodott, csak éppen a szándék volt más.
És Yukiji sem ült tőle jobbra kettővel, hogy rásandíthasson. Ő most hátul ült, szinte mesterien kikerülve a látószögéből, és tudta, hogy ez nem véletlen egybeesés.

Ma reggel, a vereség utáni első napon az iskolában, már találkozott a tekintetük. Ahogy Yukiji belépett az osztályterembe, ő rögtön tudta, hogy őt nézi, és néhány másodperc múlva felpillantott a könyvéből, remélve, nem ijeszti meg vele túlságosan.
Azt hitte, kárörömöt lát majd a lány szemében, de erről szó sem volt. A tekintete kíváncsi volt, de visszahúzódó és ijedt is - ez az ijedtség boldogságot okozott a másik személyiségének, de őt mélységesen elszomorította.
Aztán Yukiji elkapta a tekintetét és hátrasietett a padjához, ő maga pedig nem is igazán tudta miért, de nem volt képes annyiban hagyni a dolgot.

Amikor néhány másodperccel később, immáron a helyén ülve a lány ismét rápillantott, ő még mindig őt nézte, arca mosolyra húzódott - önkéntelenül, saját magát is meglepve.
Elszokott a mosolyoktól. Attól is, hogy rámosolyogjanak, és attól is, hogy ő mosolyogjon - és nem azon a gonosz, kegyetlen módon, ahogy a másik énje.
De Yukiji talán még ennél is jobban megszeppent, mert vörösödve lesütötte a tekintetét, és inkább rajzolgatni kezdett.

Nem szerette volna még jobban halálra rémíteni, így inkább csak visszafordult a helyére, de a gondolatai azóta is a lány körül forogtak.

Minden joga meglett volna a kárörömre - a vereség, amit átélt, külső szemmel felettébb ironikusnak hathatott a sok győzelemről való papolás után. Megértette volna, ha a körülményekre való tekintettel Yukiji örül neki, hogy szenvedni véli őt, és azt hitte, így is fog történni, de helyette...
Nem is igazán tudta volna megfogalmazni, mi történt helyette.

Lehet valaki olyan jó lélek, hogy azok után, amilyen traumát ő okozott neki, hajlandó legyen megbocsátani?
Ha igen, hát ez volt az, amit szellemi fölénynek lehet hívni. Nem az, amit a másik személyisége gyakorolt, közel sem. Ahhoz a pusztításhoz nem kell erő.
Ahhoz a hozzáálláshoz, amit Yukiji tekintetéből kiolvasott, ahhoz kell csak igazán. Ő sose volt ilyen erős, talán nem is lesz soha.

De megpróbálhatja. Ha valahol el kell kezdenie, akkor az a bocsánatkérés, amivel a lánynak tartozik.

Az a kék szempár, ami a másik személyisége felfogása szerint dühítő és elviselhetetlen volt, számára furcsa hűvösséget és megnyugvást hozott. Jelenleg persze bűntudatod is, tömérdek mennyiségben, de ezen változtatni szándékozott.
Megengedett magának egy tétova hátra fordulást, csak egy pillanatot, amíg a lányra nézett. Épp eltűrte sötétbarna haját, arca lágy volt, tűnődő, és a gesztusaiban volt valami elragadó, amire a másik személyisége nem figyelt fel, pedig majd kiszúrta a szemét.

Ahogy visszafordult, valami olyan érzés kerítette hatalmába, amit nem teljesen értett, de nem tűnt ártónak, így bár kissé zavarta tudatlansága, hagyta magát belesüppedni.
Bocsánatot kell kérnie, máshogy nem is lehetséges.
Addig jusson el, aztán majd meglátja, mi lesz. Talán a lány hallani sem akar majd róla, valószínűleg így lesz. De mindenképpen megpróbálja, és talán később az is világossá válik majd számára, mi ez az érthetetlen érzés, ami nem hagyja nyugodni.

Yukiji.
A lánynak olyan szép neve volt.
És olyan szép volt.